Ez történt 1956-ban

1956. október 23-án forradalom és szabadságharc vette kezdetét Magyarországon a diktatúra és a szovjet meg­szállás ellen. Az események a budapesti diákok békés tüntetésével kezdődtek és a fegyveres felkelők ellenállásának felszámolásával fejeződtek be 1956. november 10-11-én.

A szovjet csapatok magyarországi tartózkodására 1945 után a szövetséges hatalmak megállapodása adott lehetőséget, melyet az 1947. február 10-én megkötött békeszerződés állandósított. Ennek egyik cikkelye biztosította a Szovjetuniót arról, amíg Ausztriában megszálló csapatai vannak, Magyarországon katonaságot állomásoztathat. 1947-1955 között a visszamaradt erők az utánpótlás lebonyolítására alkalmas út-, és vasútvonalak biztosítását látták el négy hadosztálynyi erővel. 1955. május 15-én aláírják ugyan az osztrák államszerződést, de előző nap, május 14-én megkötik a Varsói Szerződést, így Ausztriából kivonultuk után Magyarországon ennek értelmében maradnak már a szovjet csapatok. 

1956. október 16-án megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, az első független ifjúsági szervezet. Október 22-én a Műszaki Egyetemen tartott gyűlésen fogalmazták meg a 16 pontot, amelyben követelték többek között: a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer újbóli megteremtését. Mivel a teljes program megjelentetésére sem a sajtó, sem a rádió nem vállalkozott, maguk kezdték terjeszteni röplapjaikat az utcákon osztogatva, falakra ragasztva, de küldöttségeik szerte vitték a budapesti üzemekbe is. Ez lett a forradalom elfogadott programja. Itt határozták el, hogy másnap tüntetést tartanak a Bem-szobornál.

Október 23-án reggel a hatóságok előbb a tüntetés megtiltásáról határoztak, majd másfél óra múlva mégis engedélyezték. Ez még inkább felhívta az emberek figyelmét a délutánra meghirdetett gyűlésre.  A 15 órakor kezdődő tüntetés pesti résztvevői a Petőfi-szobornál találkoztak, a Műszaki Egyetem hallgatói pedig az egyetem elől indultak a Bem-szoborhoz. A lakosság, a járókelők örömmel üdvözölték az elhaladó tüntetőket, és a támogatásukról biztosították. A Bem-szobortól a Kossuth térre, az Országház elé vonult a tömeg. A tüntetők nagy része ezt követően a Kossuth térről a Sztálin-szoborhoz vonult, ahol már megkezdték a szobor ledöntését. A szobrot a Nemzeti Színház elé vitték, ahol feldarabolták.

A tömeg másik része eközben a Rádióhoz vonult és követelte a 16 pont beolvasását, de a Rádió vezetősége ezt elutasította. Közben katonákat és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) fegyvereseit rendelték a Rádió védelmére, akik közül a katonák egy része átállt a tüntetők oldalára, az ÁVH-sok azonban tüzet nyitottak rájuk. A Rádió a hajnalig tartó harcok során a tüntetők kezére került. 
Eközben összehívták a Központi Vezetőség ülését, amely Nagy Imrét nevezte ki miniszterelnöknek. Éjfél után megjelentek a szovjet páncélosok és a tüntetők ellen kezdtek harcolni. 1956. október 23-án forradalom és szabadságharc vette kezdetét.

Október 24-én hajnalban a fővárosban megkezdték mozgásukat a szovjet páncélosok, melynek lényege, hogy a magasabb technikai színvonalon álló harci technika alkalmazásával elrettentsék a szervezetlen csoportokat. Azonban ezek a szervezetlen csoportok, a "pesti srácok" kézifegyverekkel, benzines palackokkal vakmerően szálltak szembe a tankokkal.

Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren 2-3 ezer tüntető tartózkodott, a teret szovjet harckocsik biztosították. A diákok felmásztak a tankokra és kétnyelvű röplapokat osztogattak a katonáknak: “Orosz barátaink! Ne lőjetek! Becsaptak benneteket. Nem ellenforradalmárok, hanem forradalmárok ellen harcoltok. Szüntessétek be a harcot!” A fegyvertelen tömegre azonban a karhatalmi erők és a szovjet páncélosok golyózáport zúdítottak. Hatására a forgalmasabb helyeken barikádokat emeltek. Közben a Budapestre érkezett szovjet vezetők pedig a Magyar Dolgozók Pártja éléről leváltatták Gerő Ernőt és Kádár Jánost nevezték ki helyette.

Október 26-án a harcok is országos szintűvé váltak. Ezen a napon történt többek között a mosonmagyaróvári sortűz, amely több mint száz áldozatot követelt. Felgyorsult a hadsereg szétesése is, Maléter Pál ezredes, a Kilián laktanya parancsnoka kijelentette, hogy nem hajlandó a felkelők ellen harcolni. 

Október 27-én újjáalakult a kormány, aminek két kisgazda tagja is lett. A szovjet és a magyar katonai vezetők, látva a felkelők ellenállását, a tárgyalások mellett döntöttek. 

Október 28-ra virradóan Nagy Imre rádióbeszédében tűzszünetet rendelt el és nemzeti demokratikus mozgalomként beszélt a történtekről. Bejelentette, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból. További intézkedéseik között feloszlatják az ÁVH-t, és március 15-ét nemzeti ünnepnek nyilvánítják. 
Bár a harcoknak nem mindenhol lett vége, ezt a napot a forradalom győzelmének első napjaként jegyzi a történelem. Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága valamint a Nemzetőrség, mint a forradalom kormányát szolgáló karhatalom, másnap létrejön a Forradalmi Katonai Bizottság is.

Október 29-én a Kossuth Rádió 7 órakor közli, hogy a szovjet csapatok 28-án este megkezdték kivonulásukat a fővárosból. E naptól kezdve a Sztálin-híd Árpád-híd lesz, a Sztálin-térnek pedig Dózsa György út lesz a neve. A szovjet csapatok kivonása Budapestről előbb a harcok által nem sújtott kerületekből történik, de 29-én este Janza Károly honvédelmi miniszter jelenti, hogy a VIII. kerületben az ellenállók 21 órakor leteszik a fegyvert, a szovjet katonákat a Magyar Néphadsereg alakulatai váltják fel.
Október 29-e azonban a világpolitikában is jelentős nap, mely döntően befolyásolja a magyar eseményeket is. Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország csapást mért az egyiptomi repülőterekre. Az USA moszkvai nagykövete arról tájékoztatja a szovjet vezetést, hogy USA kormánya elsősorban a szuezi-válsággal foglalkozik, ezért nincsenek tervei Magyarországgal. Az események alakulásáról Moszkva határozzon, ugyanis az amerikai diplomácia egyetért azzal, hogy: „A magyar ügy Szovjetunió belügye.”

Október 30-án Nagy Imre ismét a Rádión keresztül szólt a felkelőkhöz. Híres rádióbeszédében elmondta, hogy megszűnik az egypártrendszer, a kormányzást az 1945-ös koalíciós együttműködés pártjai veszik át, és haladéktalanul tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonulásáról. Úgy tűnt, a sok áldozatot kívánó forradalom nem maradt eredménytelen, elérte célját: a nemzeti függetlenséget és a többpártrendszerű demokráciát. 
Október 30-án délelőtt az Szovjet Kommunista Párt (SZKP) KB Elnöksége ülést tart. Deklarációt adnak ki, melyben a Szovjetunió kijelenti, hogy más országok belügyeibe nem avatkozik bele, Magyarországgal tárgyalásokat kezd a Varsói Szerződésből való kilépésről. 30-án délután a szovjet katonai vezetők is üléseztek. Konyev marsalltól megkérdezték, hány nap alatt tudná leverni a magyar forradalmat? Ő erre egyszerűen felelt: "Három nap alatt!"

Október 31-én Nagy Imre bejelentette, hogy megkezdték a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésből. Ezzel egy időben azonban újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra és körbezárták a repülőtereket. Nagy Imre számon kérte a szovjet nagykövetet és újabb bejelentést tett Magyarország semlegességéről. Kádár János hitet tett a forradalom mellett és megalakította a Magyar Szocialista Munkáspártot, az MSZMP-t. Ekkor azonban ő már a szovjet oldalon állt. 
Moszkvában az SZKP KB Elnöksége ismét összeült. Hruscsov elnök úgy gondolta, ha Magyarországról kivonulnak, akkor ezt a nyugati hatalmak a gyöngeség jelének fogják fel. "Úgy kell cselekednünk, hogy mi győzzünk. Térjünk vissza Magyarországra!" - javasolta Molotov külügyminiszter.

November 1-jén a magyar kérdést az SZKP elnöksége ismét megvitatta, ahol döntöttek: erélyes intézkedéseket kell tenni. Meg kell szállni az országot, mert Budapest a felkelők hatalmában van. 

November 3. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa háromórás vitát folytatott a magyar eseményekről. Az amerikai küldött felszólalt, de tényleges segítség helyett csupán 20 millió dollár értékű élelmiszert és más segélyszállítmányt ajánlott fel a forradalmi Magyarországnak.

November 4-én hajnali 4 órakor megindul a szovjet csapatok általános támadása Magyarországon. A szabadság mámorító hangulatában senki sem mert erre gondolni. 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai szózatot intéz az országhoz és a világ közvéleményéhez: "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"  
A "Forgószél" nevet viselő akcióban szovjet részről 60 ezer katona vett részt. A szovjet túlerő miatt szervezett ellenállásról nem beszélhetünk, a helyi parancsnokok, illetve a Budapesten harcolók saját bátorságuk szerint cselekedtek.

November 7-én a Kádár kormány letette az esküt. 
Az ellenállást a szovjet csapatok november 11-én törik meg.

A forradalomban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint elesett 3.652 magyar és 640 szovjet állampolgár. A sebesültek száma magyar oldalon 19.226, míg orosz oldalon 1.251 fő. A forradalom következményeként kb. 250.000 magyar hagyta el az országot, nyugati országokba menekülve. A következő három évben több mint 230 embert akasztottak fel a forradalomban való részvételért, köztük 1958. júniusában Nagy Imre volt miniszterelnököt. Több mint 20.000 embert börtönöztek be, 13.000-et internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, s úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A „nagy” perek 1958. június 9-15. között zajlott le, mely következtében június 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.

A szovjet csapatok csak 1991-ben hagyták el hazánk területét, itt hagyva emléküket, szétszórt töltényeiket, olajtól bűzlő laktanyáikat, melyeket a gaz lassan benő. Bűnük azonban soha nem bocsátható meg!

Salgótarjáni sortűz – 1956. december 8.

Az 1956-os forradalom vérfürdői nem értek véget a novemberi katonai vereséggel, a szovjet csapatok bevonulásával. A megtorlás akciói, köztük a sortüzek, csak ezután kezdődtek.

A Kádár-rendszer születésekor véreskezű diktatúrát vezettek be, mely megtorlások egészen 1958-ig tartottak. Kádár János az erőszak olyan formáinak adott teret, amelyek végrehajtására alkalmas erő rendelkezésére állt. A decemberi sortüzek (köztük Eger, Miskolc, Tatabánya, Salgótarján) és a fegyveres erőszak egyéb, tömeggel szemben alkal-mazott formái egyaránt célozták a forradalmi nemzet ellenállásának megtörését, és a munkás-paraszt kormány mellett fegyvert fogni hajlandók személyes bosszúszomjának kielégítését.
 December 8-án Salgótarjánban szovjet és ÁVH-s egységek letartóztatták Gál Lajos és Viczián Tamás munkástanácsi vezetőket - az utóbbit az ismeretlen helyen bújkáló Kelemen Károly helyett. Ez váltotta ki a felháborodást a városban, mely tragikus eseményekhez vezetett. A munkások és bányászok a rendőrkapitányság, majd a megyetanács elé vonultak, és követelték a 2 ember szabadon engedését.
A pufajkások a tömeg felé lőttek, mire Ferencz István, az egyik üveggyári munkás egy ártalmatlan hanggránátot robbantott fel. Erre a pufajkások - senkit sem kímélve - a tömegbe lőttek. Kitört a pánik, Salgótarján fő utcája vérző testekkel volt tele. A kiadott kommunista közleményben az állt, hogy a tüntetők gránáttámadást intéztek, és tudatosan provokálták a szovjet „barátokat”.
A kutatások szerint 33 férfi, 11 nő és 2 fiúgyerek halt meg a sortűz következtében a helyszínen, vagy a kórházba szállítást követően. Ugyanakkor a salgótarjáni sortűz áldozatainak számát ma sem ismerjük teljesen pontosan, vannak olyan vélemények is, amelyek szerint jóval többen, 131-en vesztették életüket a nógrádi megyeszékhelyen. 
A Nógrád megyei kegyetlenkedéseknek egyébként ezzel még nem volt vége. A pufajkások hivatalos akcióikon kívül is hajtottak végre szabad portyákat, pusztán személyes szadizmusuk kielégítése érdekében. Így volt ez 1956. december 13-án is, amikor megkínozták, megölték, majd az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét.