Wass Albert: Mese az erdőről

„Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.
Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.”