Kora téli számvetés

“Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem.”
Zsoltárok könyve 94:18
Reggel kinézel az ablakon, és érzed, hogy szinte végérvényesen és visszavonhatatlanul itt a tél. Már látod néhol a fehér végzetet, ami lassan beburkolja az egész tájat, elfed minden szennyet és hibát, és néhány pillanatra szebbnek mutatja a várost.
Leülsz az ablak elé, kezedben forró tea, kint nulla fok körül táncol a hőmérő, bent kellemes meleget ont a régi radiátor. Megmásíthatatlanul közeledik az év vége, és szívedben már ott lapul csendesen a számadás kényszere. Tudod, hogy meg kell állnod, és vissza kell nézned a magad mögött hagyott évre, hogy emelt fővel léphesd majd át azt az éjfélt.
Gondolataid nekiindulnak, és szép lassan visszatérsz a múltba, a mögötted álló idő napjaiba, és felsóhajt benned a kérdés: Hogyan? Hogyan lehetséges ez? Hogy-hogy még mindig itt vagy, és futod a pályádat? Két embernek is sok lett volna, amin keresztülmentél idáig, de még állsz, és tudod, érhetnek még “meglepetések”. Feltörnek belőled a régi érzések; egy sajgó fájdalom, amikor úgy gondoltad, innen már nincs tovább; remegő térdeid a fáradtságtól; saját könnyes tekinteted, ahogy vádlón néz vissza rád a tükörből; a gyengeség és kétségbeesés érzése, amikor legszívesebben kifutva a világból hagytad volna ezt az egészet.
De mégis is itt vagy. Kemény élethelyzeteken mentél keresztül, de ma reggel is kaptál egy újabb lehetőséget az életre.
Mindezt azért, mert Isten szeret. Ő csinálta veled végig ezt az egészet. Ő adott neked erőt és kitartást, Őmiatta van még életed. Ő megy veled minden nap az úton, ezért hát indulj tovább emelt fővel, mert Isten melletted áll!