Verona az észak-itáliai Veneto régió Verona tartományának közigazgatási központja. Az ősi város és a modern városközpont az Adige folyó kanyarulatánál, a Garda-tó közelében fekszik. Fekvése miatt a területen gyakoriak voltak az áradások egészen 1956-ig, a Mori-Torbole csatorna megépüléséig, amelynek köszönhetően szükség esetén 500 m³ víz elvezetése vált lehetővé az Adige folyóból a Garda-tóba.

Története

Verona, vagy Veronia és környéke eredetileg az Euganei törzs területe volt, ők azonban kénytelenek voltak azt átengedni a cenomaniaknak Kr. e. 500-ban. A Pó völgyének meghódítása után Verona a rómaiaké lett Kr. e. 300 körül. Római kolóniává Kr. e. 89-ben vált, a municipium rangot azonban később, Kr. e. 49-ben szerezte meg, bár Kr. e. 59-ben már római előjogokra tett szert.
A város felemelkedését az tette lehetővé, hogy kereskedelmi utak csomópontjában fekszik. Miután a gótok elfoglalták (Kr. u. 489), Theodorik itt építtette fel palotáját. Ehhez az eseményhez egy Verona című germán legenda is kapcsolódik. A város a gót háborúk (535–552) során is a barbár törzs irányítása alá tartozott, kivéve egy napot 541-ben, amikor is egy örmény tiszt segítségével sikerült a várfal egy bejáratát elfoglalni. Többek között bizánci tábornokoktól származó döntéseknek hála, a várost a gótok zsákmányként megtarthatták, és visszavehették felette az irányítást.
569-ben a longobárdok királya, Alboin foglalta el, kinek királyságában a második legfontosabb város lett. Maga Alboin is itt lelte halálát 572-ben. Treviso hercegei is gyakran tartózkodtak itt. 774-ben, Adalgisus, Desiderius fia idején Verona utolsó, ám reménytelen ellenállást tanusított Nagy Károllyal szemben, aki végül is megdöntötte a Lombard Királyságot. Ezek után Verona királyi központ szerepét töltötte be, s kormányzása örökletesen a Count Milo-család kezébe került, kik a San Bonifaciok elődeinek tekinthetők. 880 és 951 között a két Berengarii is itt élt.
Később a városi polgári családok növekvő jóléte, gazdagsága túlszárnyalta a grófok számításait, és 1100-ban már az önkormányzat önállóan irányította Veronát. A San Bonifacio-család azonban megtarthatta a podesta tisztséget. Vicenza a Lombard Szövetségbe való belépésre kényszerítette a települést, ennek hatására emelkedtek fel a guelfek és a ghibellinek Veronában. Amikor 1226-ban IV. Ezzelinot megválasztották podestának, képes volt a tisztséget állandó nagyhatalmú méltósággá alakítani, 1257-ben az ő parancsára végeztek ki 11 000 Padovait Verona földjein. Halálakor a Nagytanács megválasztotta podestának Mastino della Scalat, aki továbbra is osztozott a polgársággal a kormányzásban. Miután 1262-ben nem válsztották meg ismét podestának, megkapta a capitano del popolo címet, illetve ezzel együtt a hadsereg feletti parancsnokság jogát. 1272-ben előkelők egy csapata megölte Mastinot.
Miután fia, Alberto kapta meg a capitano rangot, (1277–1302) szüntelenül harcban állt a San Bonifaciohoz hű grófokkal, akiket az Este-ház is támogatott. Fiai, Bartolomeo, Alboino és I. Cangrande közül csupán az utóbbival osztozott a hatalmon. Egy személyben volt nagy harcos, herceg, és a művészetek pártfogója. Patronálta Dante, Petrarca, Giotto tevékenységét. Háborúk során elfoglalta Páduát, Trevisot és Vicenzát.
Alberton II. Mastino (1329–1351) és Alberto győzedelmeskedett, akik Alboino gyermekei voltak. Mastino folytatta nagybátyja politikáját, és elfoglalta Bresciát 1332-ben, ezáltal hatalmát kiterjesztette a Pó folyón túli területekre is. Megvásárolta Parmat és Luccat is. A francia király után ő volt a kor leggazdagabb uralkodója. Ennek ellenére erős szövetség kovácsolódott ellene 1337-ben, melynek tagjai voltak Firenze, Velence, a Visconti, az Este és a Gonzaga családok. Három éves háborúskodás után a Scaligeri-család birtokaihoz már csak Verona és Vicenza tartozott.
I. Lajos magyar király első nápolyi hadjárata során Nápoly felé vonulva 1347. december 5-én érintette Verona városát, ahol a város ura, Mastino della Scala nagyon szívélyesen fogadta: 300 lovagjának kíséretében egészen Vicenza városáig lovagolt ki a király elé. Ekkortájt érkezett Veronába a pápa megbízásából a híres költő, Petrarca is, hogy lebeszélje Mastino-t a magyar királlyal való szövetségről. Így elképzelhető, hogy a magyar király és a nagy költő személyesen is találkozhattak. Mindazonáltal Petrarca útja a célját tekintve sikertelen volt.[2]
Mastino fia II. Cangrande (1351–1359) kegyetlen, gyanakvó zsarnok volt, ki mindentől félt, és ezért brandenburgi zsoldosokkal vette körbe magát, míg testvére, Consignorio (1359–1375) meggyilkolta. Consignorio aztán kastélyokkal, hidakkal, vízvezetékekkel látta el a várost, és megalapította az állami vagyont. Sorsa elől azonban nem menekülhetett, másik testvére Paolo Alboino megölte. A testvérgyilkosság családi szokássá vált, Antonio 1357–1387) Bartolomeo nevű testvérét is megölette - kiváltva ezzel a lakosság felháborodását, akik elpártoltak tőle. Végül a milánói Gian Galeazzo Visconti hadat üzent neki. Miután kihasználta az összes lehetséges forrásait, 1387. október 19-én éjfélkor elhagyta Veronát, ezzel véget vetve a Scaligeri-dinasztia uralkodásának.
Az 1387-es évben került sor a híres Castagnaroi ütközetre, amely a veronai Giovanni Ordelaffi és a győztes padovaiak seregei között zajlott le. 1390-ben Antonio fia, Canfrancesco hiába próbálta visszafoglalni Veronát.
Guglielmo, II. Cangrande fia ennél sikeresebb volt. A nép támogatásával kiűzte a milánóiakat, de tíz nappal később meghalt. A város ezután Velence hatalma alá került (1405). Az utolsó Scaligerik a birodalmi palotában éltek, s többször próbálták a hatalmukat visszaszerezni.
1509 és 1517 között a város felett I. Miksa német-római császár uralkodott.
1797-ben Veronát Napoléon Bonaparte tábornok seregei foglalták el, de Húsvéthétfőn a lakosság fellázadt ellenük, és elűzték a franciákat. Ez a dátum egybeesett a Velencei Köztársaság megszűnésének időpontjával.
Miután Bonaparte tábornok 1797 októberében megkötötte a Campo Formió-i békeszerződést, Verona osztrák kézre jutott. 1798. január 18-án a szerződésben foglaltak szerint az osztrákok át is vették a város feletti ellenőrzést. Az 1805-ös Pozsonyi béke értelmében ismét Napóleon császár tudhatta magáénak, ám 1814-es veresége után újra osztrák területté vált. 1866-ban, a porosz–osztrák háborút („hathetes háborút”) lezáró békeszerződés értelmében – az olasz csapatok vereségei ellenére – Velencével együtt az Olasz Királyság részévé vált.

Ókori római emlékek

Az Aréna (Verona) Verona legismertebb nevezetessége. Az ókori amfiteátrumot Kr. u. 30-ban építették. Ez a harmadik legnagyobb ilyen jellegű épület Olaszországban, csak a római Colosseum és a Capuai aréna előzi meg. 139 méter hosszú, 110 méter széles, és 44 soros márvány ülései révén 25000 néző befogadására alkalmas. Nyári estéken mind a mai napig tartanak benne színházi előadásokat.
További híres római kori emléke a Színház, amely a Kr. e. első században épült. Az idő múlásával azonban kihasználatlan maradt, és lakóházakat építettek rá. A XVIII. században egy gazdag veronai, Andrea Monga megvásárolta az összes ráépített házat, amelyeket lebontatott, így sikeresen megmentette a ma már műemlék épületet.
Az Arco dei Gavi, a gazdag római Gavii család által építtetett épület az I. században épült, és arról nevezetes, hogy az építő neve (Lucius Vitruvius Cordone) az épületbe van vésve. Ritka eset ez az építészet történetében. Eredetileg közrefogta a városba vezető főutat, a Corso Cavourt. A francia csapatok 1805-ben elpusztították, csak 1932-ben renoválták.


Porta dei Borsari
Ehhez közel található a Porta dei Borsari, amely egy árkád a Corso Porta Borsari végénél. Valójában ez a III. századi római városfal maradványa. A rajta lévő felirat: a Kr. u. 245-ös dátum, és a várost Colonia Verona Augustaként említi. A kapu alatt húzódó útszakasz az eredeti, Rómából kinduló Via Sacra.
A Porta dei Leoni Kr. előtti I. században épült rom, amely valaha a város kapujához tartozott. Egy része még mindig megtalálható egy középkori épület falaként.

Középkori emlékek


San Zeno-bazilika
A San Zeno Maggiore-bazilika (Basilika di San Zeno Maggiore) a veronai építészet egyik legnagyobb alkotása. A jelenlegi építmény már a harmadik ezen a helyen. 1123–1135 között épült a IV. századi Szent Zeno oltárra. A ragyogó homlokzat uralkodik a nagy téren. 72 méter magas harangtoronnyal rendelkezik, amelyre Dante is utal az Isteni Színjátékban. A hatalmas rózsaablakokat a szerencse kerekének motívuma díszíti. Mind a 18 ajtóalj gazdagon díszített bibliai témájú reliefeket vonultat fel, míg a belső bronzajtó 48-at tartalmaz és további képeket Szent Zeno életéből. Egy pár jelenet jelentése még nem ismert. A templom belső tere egy alsó és egy felső részre osztható. Az alsó az épület 2/3-át, míg a felső a fennmaradó 1/3-át teszi ki. A falat XII. és XIV. századi freskók díszítik. A boltozatos altemplom több szent, így többek között Szent Zeno sírhelyét is rejti, aki Verona patrónusa és első püspöke volt.
A Sant'Anastasia hatalmas, magas templom, eredetileg 1290–1481 között épült a domonkos rendi templomnak. A gótikus bejáratot XV. századi freskók borítják, amelyek Szent Péter életének nevezetes eseményeit ábrázolják.
A Santa Maria Antica óriási templom, a Scaligerik plébániatemploma volt. A 7. században épült, és gazdagon díszített belső térrel rendelkezik.

Érdekességek

Júlia erkélye (a turisták szerint)
Történelme során sok híres személy megfordult a városban, mint például Nagy Theodorik, Alboin, Dante, Goethe, Stendhal és még sokan mások. Julius Caesar a pihenésre szánt napjainak legnagyobb részét itt töltötte.
William Shakespeare híres műve, a Rómeó és Júlia is Veronában játszódik, habár az eredeti verzió szerint az eset Sienában történt.
=========================
wikipédia