A virágállatok vagy korallok
(Anthozoa) osztálya a csalánozók (Cnidaria) törzséhez tartozó tengeri élőlények. A korallok közé tartoznak a trópusi óceánokban élő korallzátonyokat alkotó organizmusok, amelyek kalcium-karbonátot kiválasztva hoznak létre szilárd vázat.
A virágállatok minden trópusi és szubtrópusi tengerben, valamint a mérsékelt öv tengereiben megtalálhatók. Korallzátonyok főleg a kontinensek melegebb, keleti oldalán fordulnak elő, mert a nyugati részen hideg áramlatok vannak. A leghíresebb korallzátony az ausztráliai Queenslandtől északkeletre található Nagy-korallzátony. A vörös nemeskorall a Földközi-tengerben él. Előfordulnak még kisebb-nagyobb zátonyok pl: Floridai szigeteknél vagy a Bahama-szigeteknél. A korallok nagyon törékenyek. A hajók horgonyai és a gondatlan búvárok gyakran tesznek kárt bennük. Az emléktárgy-kereskedelem következtében sok faj a kihalás szélére sodródott.
...........................................
Igazgyöngy
Az igazgyöngy olyan, koncentrikus héjakból felépülő, biogén féldrágakő, amit egyes puhatestűek választanak ki a sérülések, a szervezetükbe kerülő idegen anyagok ellen védekezve. Méretük a pár milliméterestől a mogyorónyiig változó; a legnagyobb példányok külön nevet kapnak. Alakjuk többnyire közel szabályos gömb, ritkán előfordulnak csepp-, körte-, illetve hordó formájú példányok is. A különös, erősen torzult alakok neve „barokk igazgyöngy”.
Színe többnyire közel fehér, felülete színjátszó.
Keletkezése
Bizonyos puhatestűek köpenyének nyálkahártyája meszes anyagot választ ki, hogy betokozza a héjába bejutott parazitákat és szervetlen törmelékeket. Igazgyöngyöt termelnek bizonyos tengeri csigafajok is, de a legtöbbet tengeri kagylókból nyerték és nyerik ki.
Története
Az igazgyöngyöt az ókortól használják ékkőként. Így például a szent koronába 24 borsónyi és 204 kis gyöngyöt foglaltak.
Az ókori Európa, Egyiptom és Mezopotámia három klasszikus gyöngytermelő vidékről szerezte be az igazgyöngyöt:
Perzsa-öböl,
a Srí Lanka és India közötti [Manaar-szoros]],
a Vörös-tenger partvidéke.
A legszebb fehér és krémszínű gyöngyöket a Perzsa-öbölben termelték; ennek vidékén még 1938-ban is a lakosság 20 százaléka élt a gyöngyből (halászatából, illetve kereskedelméből). Az ezen a vidéken aratott gyöngyöket Bahreinben gyűjtötték össze, és onnan hajón vitték a mai Mumbaiba, ahol a gyöngy tömegének háromszorosát is elkérték érte aranyban. Azóta a kőolajtermelés következtében az öböl vize elszennyeződött; a gyöngyöt termelő kagylók jórészt kipusztultak.
A ceyloni gyöngyhalászatról már Marco Polo is beszámolt. Leírása szerint a gyöngyhalászokat kereskedőtársaságok alkalmazták; a szezon április elejétől május közepéig tartott. Az igazgyöngyöt hajókon meg karavánutakon szállították el — leginkább ugyancsak mai Mumbaiba. A szorosban a gyöngyhalászatnak politikai okokból áldozott be, amikor Sirimavo Bandaranaike miniszterelnök azt az egészségre ártalmas tevékenységnek minősítette és betiltotta.
A Vörös-tenger partvidékén a fő gond az ókortól napjainkig a biztonság hiánya, a cápa- és kalózveszély volt és maradt.
Ugyancsak az ókorban kezdődött el az intenzív gyöngyhalászat Kína és Japán partjai mentén. A japán partjai mentén tenyésző Pinctada martensii kagylóban termő akoya gyöngy ritkán nő 7 mm-nél nagyobb átmérőre. Évezredekkel később ebben a kagylóban sikerült először ipari módszerekkel gyöngyöt tenyészteni.
Jelentősen megnövelte az igazgyöngy kínálatát az Antillák és Amerika, majd a Csendes-óceán szigeteinek felfedezése.
Kolumbusz harmadik útján, 1498. augusztus 14-én fedezte fel a Margarita- (Gyöngy)-szigetet; a telepek kiaknázásához azonban csak a következő évben kezdett hozzá Cristóbal Guerra és Pedro Alonso Nino. Ők továbbhajózva felfedezték a Gyöngy-part igazgyöngy-telepeit is; a Gyöngy-partot mintegy 300 km hosszan, a Codera-fokig derítették fel.
A déltengeri gyöngyöket alapvetően két kagylófaj termeli: a Pinctada maxima Thaiföld, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és Észak-Ausztrália partjainál honos, a gyöngyhozó osztriga (Pinctada margaritifera) pedig főleg Francia-Polinézia korallzátonyainak lagúnáiban él — ez a faj adja a színes, illetve fekete tahiti gyöngyöt.
A 19/20. század fordulóján a gazdasági fellendülés okozta gazdagodás rendkívül megnövelte a gyöngy iránti keresletet, és ezzel a gyöngy árát is. Egyre többen foglalkoztak az iparszerű tenyésztés módszerének kidolgozásával. Mikimoto Kōkichi 1920-ban mutatott be jó minőségű, gömbölyű tenyésztett gyöngyöket a párizsi közönségnek. Az új módszer a piacaikat féltő hagyományos termelők heves ellenállásába ütközött: a tenyésztett gyöngyöket értékteleneknek, illetve olcsóknak kiáltották ki, és egyre-másra dolgozták ki a laboratóriumi eljárásokat a „természetes”, illetve tenyésztett gyöngyök megkülönböztetésére. A piac azonban nem fogadta el ezt a különbségtételt — már csak azért sem, mert a „kétféle” gyöngy külső megjelenése, esztétikai értéke egyáltalán nem különbözik. A ma forgalmazott gyöngyök mintegy 95 %-a tenyésztett.
Az akoya gyöngy méretének korlátai miatt az igazán nagy gyöngyöket Pinctada margaritifera kagylókban termelik; főleg Ausztrália partvidékén.
A második világháború után először ugyancsak Japánban, majd az évezred végén Kínában is sikerült az édesvízi gyöngyök nagyüzemi tenyésztése is. A kínai édesvízi gyöngyök között igen szép színárnyalatokat tenyésztettek ki, és ezek felhasználásával mutatós, fiatalos, vidám színű ékszereket készítenek.

Wikipédia
==================================