Szeleczky Zita Színésznő

Született:
1915. április 20. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1999. július 12. Budapest, Magyarország
Életrajza:

Adatok:

1921 - a Budapesti Gárdonyi Géza elemi népiskolába jár, Horthy Miklós
/ma Bartók Béla/ út 27.
1933 - a budapesti Veres Pálné Leánygimnásiumban érettségizik
1937 - elvégezi a színiakadémiát, mint a Nemzeti Színház
ösztöndíjasa, majd 1936-1941 - a Nemzeti Színház rendes tagja
1939 - Farkas-Ratkó-díj, aranygyűrű
1942 - 43 - a Fővárosi Operettszínházhoz szerződik
1944 elején - a Madách Színházban vendégszerepel
1944 őszén - ismét a Nemzeti szerződteti
1945-ben - elhagyja az országot, a Népbíróság távollétében elítéli
1945 - 1948 - Ausztriában, Olaszországban él
1948 - Argentínába költözik, ahol kezdetben a Magyar Színjátszó
Társaság előadásain szerepel
1951 - megalapítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat
1956 - Kiáltványa a forradalom mellett, "Üzenet az Argentin Nőkhöz és
a Világ Asszonyaihoz"
1962-től - az USA-ban él
1949 - 1984 között - a világ magyar településeit látogatja önálló
műsoraival
1973/1974 - ausztráliai turnéja
1983 - megalakul a Szeleczky Zita Baráti kör - USA
1987. július 17. - az USA elnöke, RONALD REAGEN kitünteti
1990-től - hazajár Magyarországra - fellépések, televízió, rádió... stb.
1993 - a Legfelsőbb Bíróság felmenti az 1947-es vádak alól, és teljes
rehabilitációban részesíti
1993 - a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetésben részesül
1999 - halála

Életrajza részletesebben:

Szeleczky Zita életútja pillanatnyilag feldolgozatlan, s ez hallatlanul összetett feladat, ami még mindenképpen várat magára. Könyv eddig róla nem született, annak ellenére sem, hogy sokan sokféleképpen nekiláttak, szóval mindezek ellenére nyomtatásban megjelent életpálya-összefoglaló a mai napig sincs róla. Életútjának áttekintése egy valójában feltáratlan terület, amelyen az első lépéseket tesszük jelen publikációnkkal. Megítéltetése, sok esztendővel a halála után még ma is ambivalens, vannak, akik istenítik Őt, a legnagyobbakhoz sorolják, mások ilyen-olyan oknál fogva meg nem kedvelik személyét.

A hazai médiában egzakt és részletes információ nincs Szeleczky Zitáról. A színészkönyvtár oldalain a Művésznő rokona és keresztfia, és egyben szellemi örökségének egyik kutatója, és őrzője vitéz Jávor Zoltán főiskolai tanár összeállítása olvasható, mintegy gondolat-ébresztőül, hogy idővel egyfajta szintézisre, és összehasonlító színháztörténeti tanulmányok létrejöttére sarkalljon. Jávor úr összegző tanulmánya a Szeleczky Zita-hagyatékon alapszik, és a vele folytatott számtalan személyes beszélgetésen, és az elkészült írás hűen tükrözi az Ő odaadó, és sokesztendős feldolgozó és tényeket rögzítő munkáját. A most olvasható publikáció a hatalmas és általa gondosan kartotékolt, rendezett és összegyűjtött munkájának egyfajta sommázata, és ráadásul annak is csupán egy rövidített változata ez a 33 oldal. A mozaikszerű összeállítást Szeleczky Zita életéről vágatlanul adjuk közre, pusztán a szöveg tördelésében próbáltuk az internetes olvashatóságot tartani.

Szeleczki és boczonádi Szeleczky Zita életútja

Vitéz Jávor Zoltán főiskolai tanár összeállítása, aki egyben a Művésznő rokona és keresztfia.

Budapesten született, 1915. április 20-án. Édesapja Szeleczky Manó mérnök-vállalkozó, édesanyja Négyessy Amália. Két testvére: Sz. Olga református lelkész és vallástanár /1907-1985/ és Sz. Alfréd kultúrmérnök-tervező /1909-1981/.
/A Zita keresztnevet 1916-ban, a koronázás évében Zita királynő tiszteletére kapta - egy időben 1916-ban jelölte meg születési évének.../

Szeleczky (szeleczi és boczonádi) család

Régi nemesi család. Őse Csernovai Vajszkó Mátyás, ki 1402-1439 körül Bodrog vármegyében élt. A család a Zólyom megyei Szeleczen is birtokokat szerzett, mert Hunyadi János 1447-ben már megerősítette őket ottani jószágukban. A szeleczi birtokról kezdte a család a Szeleczi és Szeleczky nevet használni.
Szeleczy Vince az Abauj megyei Bátoron két jobbágytelket szerzett Báthory Lászlótól, melybe 1487-ben a jászói konvent iktatja be.
Szeleczky Tamást 1560-ban a nádor, 1561-ben pedig a király is megerősítette szeleczi kúriájában. Ennek a Szeleczky Tamásnak Bálint nevű fiától származik a (Heves megyei) boczonádi és bárói ág, János nevű fiától pedig a gömöri ág.
A bárói ágnak őse Szeleczky Bálintnak Gáspár nevű fia (Nagy Iván szerint Dániel), kinek fia I. Márton Lipót uralkodása alatt élt. A Thököly-féle mozgalomhoz nem csatlakozott. Thököly egy fél évig Murányban fogva is tartotta, de 1679-ben nagy váltságdíj mellett sikerült kiszabadulnia. 1687-ben Zólyom követe volt. Ennek fia II. Márton kapitány, majd őrnagy. Rákóczy fejedelem 1705-ben a király iránti hűségéért elfogatta. 1715-ben Alberti helységét nyerte adományba. Ezen kívül Pélyen, Köteleken és Boczonádon is nagy jószágai voltak. 1717-1721-ig Pest megye alispáni tisztségét is viselte. 1727. okt. 22-én Sokoray Erzsébet feleségével bárói méltóságot nyert.
A gömöri ág egyenes őse Szeleczky György füleki lakos volt, kinek atyja, III. György 1689-ben halt meg. Szeleczky Györgynek fia V. György egy ideig Ónodon lakott, majd a megyei Bükkszögre költözött. Fiai közül Mihály 1736-ban a bükkszögi nemesekkel aláírta a felsővályi ref. egyház nevezetes transactióját. Felesége Hanvai Sándor Katalin, akitől a felsővályi anyakönyv szerint a következő gyermekei származtak: Éva és Klára ikrek (sz. és megh. 1737), György (sz. 1739), Mátyás (sz. 1742) és János (sz. 1745). Később Csóltón telepedett le, ahol a család egyik ága ma is virágzik. A család más ága, melyből Szeleczky Dénes földbirtokos (Széki puszta) ered, Szeleczky Györgytől származik le.
Címerük: kékben bal felől szikla, melyről szárnyas ló ugrik jobb felé: hátsó lábai nyomán forrás fakad, mely a szikla alatti tóba folyik: ebben jobbról daru áll, jobbjában kövecset tartva. Sisakdísz: páncélos sisakos vitéz, jobbjában koszorút, baljában lándzsát tart. Takarók: kék-ezüst, veres-ezüst.

Szeleczky Zita közvetlen leszármazása:

Szeleczky György, Prihod (házasság: 1728. május 16.)

Szeleczky András, Prihod (házasság: 1728, Óhegy)
Felesége: Dsoba Anna Mária

Szeleczky András
Született: 1778. február 21., Stubna
Meghalt: 1847. július 13., Martalja
Felesége: Longaner Zsuzsanna
Foglalkozása: molnár

Szeleczky András
Született: 1804. március 30., Jergalló
Felesége: Mnócik A., 1824. július 11.
Foglalkozása: bányaács

Szeleczky Vendel
Született: 1832. október 15., Martalja
Meghalt: 1896
Felesége: Papes I.

Szeleczky Emmanuel
(lásd alább)

Négyesy Barnabás
Született: 1836. május 8., a víz öntő jegye alatt
Meghalt: 1905. február 20. du. 4 óra
Temetés: 1905. február 22. du. 2 óra, evangélikus temetés
Hamvai Nekézsenyben a családi sírboltban

Szakál Julianna
Született: 1845. április 16. /Z.: 13!/
Meghalt: 1899. október 30.
Temetés: 1899. november 1. Nekézseny, ev. Ref. Egyház szertartása szerint
Hamvai a nekézsenyi családi sírboltban

Házasságra léptek: Runya /?/ 1863. június 27-ikén /Z.: május 23!/

Gyermekeik:
Árpád, Miklós, Erzsébet, Gyula, Therézia, Jolán, Amália, Márton, Rudolf, József

Négyesy Amália
Született: 1879. május 30-án az Oroszlán jegy alatt
Meghalt 1962 ?
Hamvai a nekézsenyi családi sírboltban

Szeleczky Emmanuel
Sz.: Gyulafehérvár 1868.október 10.
Házasságkötés: Sáta 1907. március 23.
Meghalt:
Hamvai a nekézsenyi családi sírboltban

Gyermekeik:
szeleczi és boczonádi Szeleczky Alfréd okl. kultúrmérnök, fohadnagy
Született: Putnok, 1909. április 6.
Meghalt: 1981. szeptember 20. Buenos Aires, Argentína
Hamvai a nekézsenyi családi sírboltban nyugszanak

szeleczi és boczonádi Szeleczky Zita színésznő
Született: Budapest, 1915. április 20.
Meghalt: Érd, 1999. július 12.
Hamvai a nekézsenyi sírboltban nyugszanak

szeleczi és boczonádi Szeleczky Olga hitoktató
Született: Nekézseny, 1907. október 12.
Meghalt: 1985. július 20.
Gyászistentisztelet: 1985. július 27.
Hamvai a nekézsenyi sírboltban nyugszanak


Emlékek... / magnetofonról másolva /

... szép reggelre ébredtünk ma, annyi esőzés után végre kiderült az idő, és oly szép most, oly tiszta a levegő, hogy igazán ritkaság ez itt Los Angelesben. Mintha harapni lehetne a levegőt, csodálatosan ragyog a nap, és szemben ez a hegy, amit Pali elnevezett Mount Ritának, szóval Rita-hegynek. Idenéz a Hollywoodban lévő villámnak a frontja, a terasza, és mikor kilépek, akkor mindig valahogy az otthonra a hazámra gondolok, amelyik természetesen soha nem halt meg bennünk. Egyikünkben sem.

Idegenben is teljes magyar életet éltünk végig, és hogy benne maradtam a magyar lélekben, a magyar gondolkozásban, nekem ez a hegy olyan, mintha a Gellért-hegyre néznék, és a Lake Hollywood, vagyis a hollywoodi tó az inkább a Dunát ábrázolja számomra. Olyan jólesik nézni, nézni, és semmire sem gondolni, elvonulni a mindennapi élet gondjaitól és az itteni problémáktól, és csak emlékezni vissza arra a szép időre, amikor még otthon voltunk, és amikor még egész másként indult minden az életünkben. Emlékszem még a kis budai környezetre, a Műegyetem környékére, ahol születtem, a Budafoki út 10/c alatt levő házban, amelyben laktak akkor édesanyám és édesapám, és a másik két gyermekük, akik idősebbek voltak nálam, Olga 8 évvel, Frédi pedig 6 és fél évvel, és amikor én megszülettem... Én lettem a családnak a kedvence, amely végig megmaradt, mindig engem kényeztettek, engem becéztek, én voltam a kis Zita, akit védeni és ápolni kellett, akinek nagyon könnyű dolga volt az életben, mert annyi szeretet vette körül, és az iskolában is, mindig mindent megoldottak a nagyobbak, ha nem tudtam valamit, akkor ők megcsinálták a dolgozatomat...
Könnyű volt nekem jó tanulónak lenni.

1915. április 20-án születtem. Az volt az érdekes, hogy az édesanyám és édesapám előtte való évben Abbáziában nyaraltak, én azt hiszem, hogy ott teremtődtem a gyönyörű napsugárban, a gyönyörű tengerben, és azért is volt bennem egész életemben az a nagy vágyakozás a tenger után... Imádtam mindent, ami víz és napsugár, és Olaszország.
A háború kitörése hozta őket haza. Ez volt a background, ami biztosan megrendítette őket... Nagyon nagy boldogság volt, amikor megszülettem. Nem sokra emlékszem a gyerekkoromról, csak arra, amit elmeséltek... Nekem egy dolog maradt az agyamban elég erősen: mentünk egyszer az utcán, és azt mondtam, hogy zaftos kis Zita keze...
Aki fogta a kezemet, annak izzadt a keze, én azt nem szerettem, kihúztam a kezem, és azt mondtam: zaftos kis Zita keze. Ezen nagyon sokat nevettek azután.

Nagyon sok minden fönnmaradt a családban, de a testvéreimről sokkal több kis csíny, nagyon édesek. Persze Ők is a család kedvencei voltak. Az Édesapám vállalkozó, mérnök volt, és azelőtt szenzációsan keresett. Nagyszerű, szép kis lakása volt, és már az előszobája is olyan volt, ami livingroom-nak is beillik. Nagyon szép napos volt a konyha is.
Ez már kisebb lakás volt ahhoz képest, mint amikor az Átlós úton laktak személyzettel és mindennel...

Aztán nehéz idők következtek, Édesapám hallatlanul értékes, okos, de roppant becsületes ember volt, aki mindig úgy adta meg az árajánlatokat, hogy becsületesen kiszámított mindent, és soha nem ő kapta meg a munkát... Úgyhogy nagyon keservesen éltek, a neveltetésünkre elment minden pénzük, meg Édesanyám családi ékszerei, azután még az is, amit örököltünk a nagyapámtól.

Nagyapám földbirtokos volt Borsod megyében egy kis faluban, Nekézsenyben, Négyessy Barnabás volt a neve. Nagyon igazságos ember volt, aki arról volt híres, hogy a cselédeinek mérte ki a legtisztább búzából a járandóságot, és csak azután saját magának. Imádta mindenki, mert nagyon szigorú volt, de nagyon igazságos. De hát tíz gyerek volt, és a gyerekek között szétoszlott a vagyon, ami amúgy sem volt olyan nagyon nagy.

Körülbelül 500 hold volt, azt is keservesen gyűjtötte össze, mert 1848 után a család tönkrement teljesen, és akkor költöztek ők ide. Nekézseny kis falu volt Eger és Putnok között, és tulajdonképpen itt ismerkedett meg Édesapám az Édesanyámmal.
Akkor már a nagyszüleim meghaltak, és egy idős nagynénivel élt az Édesanyám együtt, és az Édesapám odakerült mérnökként. Ő építette az Eger és Putnok közötti vasútvonalat, amelyik gyönyörű, csupa töltés és csupa alagút, és tényleg olyan szép, hogy ha az ember vonaton megy, akkor az egyik oldalról a másikra szalad, hogy melyik vidéket nézze inkább. Erre mindig nagyon büszkék voltunk gyerekkorunkban, mert ha utaztunk, és az emberek élvezték, akkor mi nagyon odáig voltunk a büszkeségtől, hogy hát ezt a mi édesapánk építette.

(Falunk) olyan icipici volt, hogy nem volt még postahivatala sem, hanem csak egy református pap, még egy földbirtokos család, és ez a család képviselte a mondjuk középosztályt... Innen kerültek föl aztán Pestre, vagyis az Édesapám fölvitte Édesanyámat, és ott kezdődött el pesti életük.

Gyerekkorunk legszebb élményei mindig a nekézsenyi nyaralások voltak. Még megmaradt a családi ház, amelyik nagy nemesi udvarház volt, óriási külsőségekkel, de nem volt kastély, csak, mint a magyar középnemesek falusi házai. Óriási négy nagyszoba, amiből kettő elöl, aztán jött az előszoba és konyharész, aztán megint két óriási szoba, aztán megint egy konyharész, megint egy előszoba, aztán egy nyári konyha, rengeteg külsőség és belsőkert, külsőkert és megvolt még a szérű, istálló, csűr.

Emlékszem a gyönyörű nagy juhhodályra, ott volt a hegy aljában. Édesanyám mesélt róla sokat: legalább 500 juha volt a nagyapámnak, mindenféle más állat mellett is, mert ugye, tele volt az istálló mindennel. Pince is volt, beépítve a hegyoldalban, mindig nagyon hideg volt benne... A mi fantáziánkat ez mind nagyon izgatta. Nagyon szerettünk abban a nagy juhhodályban játszani...

Édesapám hátaslovon járta be a vidéket, és mesélt nekem mindig a juhászokról, akiknek olyan csodálatos fehér ingujjuk meg gatyájuk volt. Amikor a juhokat fejték vagy nyírták, akkor azt hátravetették a hátukra, és az olyan gyönyörűen világított, és olyan szépek voltak azok a juhászlegények, de olyan szépek... Ez nekem borzasztóan romantikus volt, és nagyon tetszett!

Mindig szívesen hallgattam az Édesanyámat, akiről kiderült később, hogy ő még furulyált is. (Apukának azért tetszett meg, mert ült a hegyoldalban, és ott furulyált, mint egy elvarázsolt királykisasszony!) Gyönyörű szép vörösesszőke haja, és annyira mongolos kinézése volt, hogy engem teljesen elbájolt! Nem tudom, hogy másnak is olyan volna-e...? Igazán a sztyeppékre lehetett volna áttenni a bátyámat és őt is, mert csodálatosan szép hangja volt, bársonyos, meleg, a legmagasabb fekvésektől a legmélyebbig egyformán, mint egy búgó orgonahang. Aki hallotta, azt mondta, hogy taníttatni kell, és operaénekest kell belőle tenni.

De hát ő nem bánt semmit, ő csak háziasszony, édesanya és feleség akart lenni. Aranyos, jószívű asszony volt, akinél egészségesebbet lélekben és testben életemben nem láttam. Soha senkivel egy szó veszekedése nem volt. Ővele nem létezett, hogy szomszéd, vagy akárki ellenségesen viselkedett volna. Sose veszett volna össze senkivel. Testileg és lelkileg hála Istennek olyan csodálatosan szép és egészséges volt.

Az Édesapám hallatlanul intelligens, és önmagát is képző valaki volt, mert ő már úgy született, hogy a nagyapám is mérnök volt, és ezek akkor mind járták Magyarországot!
Nagyapámnak Szeleczky Emánuel volt a neve, és ez nekem nagyon tetszett, hogy Emánuel. Az azt jelenti, hogy velünk az Úr... Gyulafehérvárott született, és először talán német iskolában vagy német nevelővel tanulhatott, mert a számolást mindvégig németül készítette, de nem volt bennük semmi német. Járták az ország különböző vidékeit és mindenütt vasutat építettek, úgyhogy különböző helyeken járt iskolába, és Bécsben szerezte a diplomáját.

Édesanyám édesapja volt a Négyessy Barnabás, felesége Szakal Zsuzsánna. Édesanyám N. Amália, imádta szüleit - de leginkább édesanyját, aki különlegesen a kedvence volt, hisz szegényke egymás után szülte a gyerekeket, tíz gyereket.

Amikor minden vagyonukat elvesztették, és akkor annyira elkeseredett a nagyapám vagy annak az apja - nem tudom, de így mesélték a családban -, hogy azt mondta, hogy egy olyan faluba fogok költözni, ami úgy el van dugva a világtól, hogy oda soha ellenség be nem teszi a lábát. Ez volt Nekézseny, egy hegyekkel körülvett kis katlanban lévő falu falt, amelyik tényleg egyedül állt, más nem volt benne, csak egy református templom...

Nagy élmény volt nekünk, gyerekeknek nyaranként, amikor lementünk, hogy a Négyessy családnak a szószékkel szemben van a széke... Valószínűleg ugyanis, hogy a Négyessy család építtette az egész templomot. Mi ünnepnaponként nagy büszkén bevonultunk abba a padba, és olyan szép rendben volt mindenki.

A lányok körül, mind különböző padokban, és aszerint, hogy milyen fiatalok voltak. A legvégén ült mindig szegény kis öreg kisasszony, aki nem ment férjhez, de azért ő is mindig eljött a templomba. Ők is vittek a kiskertből virágokat, és azt szagolgatták egész idő alatt a templomban...

Jobbra tőlünk ültek az asszonyok, először a fiatalabb asszonyok, azután sötétebb kendőben az idősebb asszonyok, balra pedig a férfiak... Fölül, a templomnak karzatán egy kisfiú felolvasta mindig a zsoltárokat, mert nem volt ott még orgonista sem! Felolvasta, és akkor szépen húzva elénekelték a régi zsoltárokat, mint a "Tebenned bíztunk eleitől fogva", meg "Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra és Hozzá fohászkodik". Szóval, már ott megtanultunk mindent.

A Négyessy család református, a Szeleczky család katolikus volt, és így a bátyám katolikus, mi ketten a nővéremmel reformátusok voltunk, és ez szerintem nagyszerű dolog volt. Én mindenkinek bátran ajánlom a vegyes házasságot, ha úgy adódik, mert az teljes vallási türelemre tanítja azt a családot! Nálunk olyan felszabadult volt minden, és olyan tiszta, jó érzés, semmiféle bigottériának nyoma nem volt. Édesapám éppen úgy eljött a református templomba, mint édesanyám elment a katolikus templomba, és mindannyian úgy voltunk nevelve, hogy ebben különbséget találni nem szabad, és ez meg is maradt bennünk egész életünkre.

A nagyapám, ahogy mondtam, keservesen szerezte össze azt a 4-500 holdat, és hát a fiúkat persze mind be kellett adni a városokba taníttatni. A lányokat is bizonyos fokig, de a lányok csak egy olyan középiskolai szintű műveltséget kaptak ebben az időben. Az egyik legidősebb fiú, Miklós, egyszerűen nem volt hajlandó tanulni, és csak gazdálkodni akart, és beleszeretett a kocsisuknak a lányába, akit Magyar Juliskának hívtak, és nagyon szép lány volt. A Magyar család rendes család volt, nem tudom, ma hogy neveznék őket, kulákoknak, vagy - de nagyon helyes család volt. Elég az hozzá, hogy elvette feleségül, ezért a nagyapám szépen kiadta neki az örökséget, és ő kapott egy gyönyörű portát, földrészt, és ott maradt Nekézsenyben gazdálkodni. A többi fiú az mind elkerült.

Négyessy Márton egri nagybátyám, az pénzügyi főtanácsos volt, Négyessy Rudolf közjegyző volt. Önként jelentkezett a világháborúba, szegénynek valami srapnel elvitte a lábát, és napokig ott hagyták heverni. Rengeteg vért veszített, aztán szibériai fogoly lett, és ott egész életére megbetegedett. Végül hazaengedték, nemsokára aztán tüdőbajban halt meg. Nagyon rendes ember volt, és ő volt a mi legkedvesebb nagybátyánk.

Mindenkit nagyon szerettünk persze, a lányokat is. Erzsi néni volt a legidősebb lány, akit az édesanyám majdnem mint édesanyát tisztelt, mert az ő édesanyja, Szakal Zsuzsánna nagymama nagyon hamar halt meg. Drága Erzsi néni az olyan volt, mintha édesanyja lett volna, minden problémájával hozzá fordult. Végtelen érdekes egyéniség volt, sok humor volt benne, amit mi rettenetesen élveztünk Akkor már özvegyasszony volt, amikor mi lejártunk nyaralni. Én már persze nem ismertem a nagyszüleimet, de az ő lánya, dr. Almássy Béláné, Irénke, nagyon jól ismerte még a nagyszülőket, és egy aranyos verset írt le az egész akkori életről, amelyik jellemző erre az udvarházra, és annak az életére. Ezt a verset szeretném ide mellékelni, mert kitűnően világítja meg az ottani életet.

Nos, mikor mi nyaranként lementünk, két idős nagynéni volt még ott, Erzsi nénin kívül Jolán néni, akik ott laktak. Mi tehát nem üres házba mentünk, hanem nagyon szerető emberekhez, akik a nehéz időkben szinte életben tartottak minket Pesten is azzal a sok-sok csomaggal, amit lentről küldtek nekünk.

Nem csak a világháború alatt, hanem amikor én még tanultam, gimnazista voltam akkor is, mert bizony egyre rosszabb volt a helyzet. A hatodik gimnáziumi osztályt csak úgy tudtam elvégezni, hogy drága jó (dr. Almássy) Béla bácsi magához vett Sajószentpéterre, és onnan leányával, Irénkével, vonattal jártunk be a miskolci református gimnáziumba. Ők is szegények voltak, Irénkét kivették az internátusból azért, hogy engem iskolába tudjanak járatni. Irénke első gyermekének, Zoltánkának így lettem azután később keresztanyja... Visszatérve nekézsenyi nyaralásainkhoz:

Drágák voltak nagyon. Esténként összeültünk az eperfa alatt, Erzsi néni a remek humorával remek falusi történeteket mondott nekünk... Sokat mesélt Magyarország történetéről, megismertük a csodás mondákat, legendákat... Rengeteget mulattunk, és sokáig fent maradtunk éjszaka. Az egyik nagynéném teljesen ellentéte volt Jolán néni - jellemzem egy kicsit később -, mindig bejött, és azt mondta: "A Istenért, feküdjetek már le, hogy fogtok kinézni holnap!"

Ha én úgy tudnék mesélni... Arra a tréfás mesére emlékszem például, hogy egyszer jött egy néma koldus és kért, mutogatott. Aztán rászóltam, hogy "Mióta vagy néma?". Mire a "néma" koldus azt mondta, "Május óta". Ez volt az egyik, de rengeteg jó kis története volt, ezekről a disznócsordásokról, meg kondásokról, meg a falusi emberekről. Talán majd később még eszembe jutnak dolgok.

A másik nagynéném, az egy külön figura volt. Lehetett volna egy regényt írni a Jolán néniről. A Jolán néni férjhez ment szegény, de rettenetes, ivós, goromba, rossz férje volt, úgyhogy haza is jött tőle. És otthon maradt örökre és gazdálkodott, egyedül. Olyan törékeny volt, egész életében a tüdejével kínlódott, rettenetes, nagy tüdőgyulladásokon esett át szegénykém. Aztán elmesélte nekünk már idősebb korában, hogy az utolsó tüdőgyulladásánál megjárta az egész Dante poklát. Mindent látott, amit Dante leírt a Pokolban.

És én most, hogy ennyire beteg voltam utoljára tüdőgyulladással, talán csak saját magamnak mondom ezt... (el, mert lehet, hogy ez nem lesz benne a könyvben - könyvet tervezett írni életéről, J. Z.) hogy amikor annyira nyugtalan voltam, és nem hallucináltam, de már azt hiszem, hogy ott álltam, amikor az ember már idegileg annyira kivan, és el tudom képzelni, hogy ott, ahol semmi más nem volt, se antibiotikum, se semmi, csak szegény ecetes-vizes ruhával leöblítette saját magát, mert már annyira ki lehetett készülve, hogy hallucinált, és tényleg áteshetett ezeken a dolgokon.
- ............
- Igen, Jolán nénitől tanultam. Mármint, hogy amikor én is hazaszaladtam?
-...........
- Igen. De ő már nem ment vissza többet, de én mindig visszamentem.
- ........
- Igen, de hát azért nem lehet a kettőt összehasonlítani, mert Jolán néninek egy ivós, goromba férje volt, én pedig talán ilyen összehasonlítás mellett azt mondhatom, hogy szinte ok nélkül szaladtam haza a férjemtől, mert egy elkényeztetett kis párnak az ilyen vagy olyan megsértődése, vagy egy kis érzékenysége szalajtott haza. Gyulának is voltak hibái, ő sem volt házasságra teremtve, ahogy kiderült később, mert hiszen ő is nem is nősült meg, aztán megpróbált megnősülni, aztán egy év múlva elvált, aztán egy év múlva még egyszer elvette ugyanazt, aztán megint elvált, szóval, úgy látszik, egyiken sem voltunk házasságra teremtve. Nekem is nagyon rövid ideig tartottak a házasságaim. De visszatérve Jolán nénire, Jolán néni puskát tartott magánál, és hogyha éjjel valaki járt az udvaron, akkor ő kilőtt szépen a levegőbe, hogy érezze az illető, hogy itt ébren vannak, és vigyázzon. Azután egyszerűen kijárt a határba éjjel, hogy lássa, hogy nem lopják-e a termését, amikor már learattak, vagy amikor már összeszedtek szénát, vagy nem tudom. Szóval egy csodálatos teremtés volt, hogy ezzel a kicsi megmaradt erejével így tudott gazdálkodni. Persze volt még minden akkor, csak lovak nem voltak. A lovakat mindig bérelni kellett, amikor az állomásról hazahoztak bennünket, amikor megérkeztünk a vonathoz vonattal, vagy pedig amikor aztán visszautaztunk, és ki kellett menni a vonathoz, mert lovakat már nem tartottak. De tehenek mindig voltak.
- ........
- Tessék? Az Erzsi néni már csak a nyugdíjából élt, nem gazdálkodott. Lehet, hogy megvolt még valamennyi, tudod, az özvegyi nyugdíjból, és a Jolán néni gazdálkodott. Neki amennyi kis birtoka még megvolt, abból gazdálkodott. Hát teljesen igénytelen volt, ki nem mozdult abból a kis faluból, hiába akartam fölvinni később, olyan boldogsága volt, hiába akartam neki, mindig könyörögtem, hogy fölviszem Pestre, megcsináltatom a haját és gyönyörű ruhákat veszünk neki, és minden, és ott lesz nálunk, egy kicsit kipiheni magát, nem mozdult el a faluból. Ő ott boldog volt, és hozzászokott már ahhoz az egyedül való élethez, nagyon aranyos volt, és nagyon próbálta az egészséges életmódot és nekünk is mindig mondta, mindig a kertben feküdt le délutánonként, és mondta, hogy a levegőn legyetek sokat, azt nem szerette egyik nagynéni sem, hogy akkor sokat napoztunk, az még, hát, nem szerették. Azt mondták, úgy néztek ki, mint a tejbe esett légy. Tetszik nektek ez a szín? Hát az a szép, ha egy nő fehér bőrű. De hát mi sem hallgattunk rájuk, mint ahogy én is hiába próbálom ma átadni valakinek, hogy így csináljon vagy úgy csináljon. A fiatalság mindig a saját feje után megy. Szóval, ezek gyönyörű nyarak voltak, nagyon-nagyon élveztük őket, és mindig ott egészségesedtünk meg, egészen az iskolanyitásig ott voltunk, és emlékszem a csodálatos gyümölcsökre, málnák, ribizlik, és még azt is rossz néven vettük mi, gyerekek, legalábbis én, hogy a ribizlit megkérték, hogy szedjük le. Különben soha semmit nem kellett csinálni. Az egyetlen szomorúságunk volt, hogy ott nem lehetett miben fürödni, úszni. Mert imádtunk úszni mind, és ezért a 3 kilométerre levő Kövesberekbe jártunk ki, amíg a falun átfutó kis pataknak egy kiszélesedése volt, és néha ott fürödtünk, de rettentően féltem a békáktól... A békák különben is nagy ellenségeim voltak, soha nem szerettem, és amikor a Budafoki úton is este mentünk sétálni a Műegyetem körül, akkor én mindig attól féltem, mindig azt néztem, mert rengeteg béka ugrált. Ezt szeretem Californiában, hogy nincs szúnyog, és nincs béka. Ezt nagyon tudom szeretni. Mindig féltem a békáktól.
- ........
- Nagyon szerettük őket. Ezt a Miklós bácsit, aki otthon maradt gazdálkodni, persze tartottuk a kapcsolatot velük, mindig meglátogattuk őket minden nyáron, ott, Nekézsenyben, ott maradtak, és nekem nagyon tetszett az ő kis birtokuk, hogy úgy mondjam, nagyon szép nagy portájuk volt, és egy patak folyt át rajta, és az nekem olyan nagyon érdekes volt, mindig arra vágytam, hogy majd az én házam is úgy lesz, hogy majd egyszer egy patak fog rajta keresztülfutni. Mindig nagyon aranyosan, kedvesen fogadtak, két fiuk volt, az egyik azt hiszem, asztalos lett, a másik nem tudom már, mi, de mindegyik olyan tanulni vágyó volt, és intelligensek voltak. És mi mindig, úgy éreztem, olyan fenntartás nélküli szeretettel mentünk hozzájuk, de őbennük mindig volt az a bizonyos "ezek urak, és mi nem vagyunk urak". Szóval, ez egy olyan csacsiság volt, de ez így volt abban az időben.
- ........
- Azért, mert parasztlányt vett feleségül. Hát, nagyon helyes volt.
- ........
- Levált a Négyessy családról, de azért az én testvéreim továbbra is ugyanúgy szerették, és mondom, tartották vele a kapcsolatot, szóval, nem volt semmiféle elítélés vagy harag, vagy eltávolodás, vagy hogy soha nem találkoztak volna többet, mi azért látogattuk csak egyszer, mert csak nyáron voltunk otthon. De hát a többiek együtt voltak, sokkal többször voltak otthon.
- .....
- Az iskolában? Valamit kérdeztél még a parasztgyerekekről.
- ......
Rengeteg unokatestvér összejött. Ez jó kérdés, mert ezzel eszembe juttatod, hogy mind összejöttük akkor, nem csak mi, hanem akkor az egri unokatestvérek is, meg innen-onnan, és tele volt akkor az egész ház, és akkor nagy heccek voltak, mert rengeteg matrac, ágynemű, mind lekerült a földre... És akkor mindenki feküdt, és akkor nagy nevetések voltak és nagy boldogságok voltak, és akkor például olyanokat csináltunk, hogy mikor a friss szénakazal olyan gusztusos volt, és olyan jó szagú volt, hát akkor elhatároztuk, hogy ott fogunk rajta aludni mind. És hát az én édesanyám nagyon drága volt, mindenben benne volt, amit a gyerekek akartak, és felvonultunk oda, és aztán körülbelül éjjel egy órakor - ez egy hegyi falu volt, és nagyon lehűlt éjjelre az idő -, és akkor már hideg volt, alulról meg még gőzölgött az a szénatömeg, úgyhogy egymás után másztunk le a szénakazalról, elég volt az experience-ből, de hát azért ezt meg kellett tapasztalni. Persze sok minden eszembe jutna még, ami most ebben a pillanatban nem jut eszembe, de szerettük, igen, szerettük a kis parasztgyerekeket is, sokszor együtt csúszkáltunk ott a patakban, és nekünk meséltek mindenről, meg jött a kis pásztorgyerek és hozott nekünk mogyorót kintről, meg Olga volt a kedvence, aki az istállóban van, igen, de ló nem volt, a kanásznak, és hát persze még ott volt a két gyönyörű, mert az édesapám mindenből mindig, amikor még nagyon jó volt, mindenből a legjobb dolgokat vette meg.

A legmodernebb lemezjátszónk volt már akkor, amikor még senkinek sem volt, csodálatos hintókat vett, egy fekete hintó volt, ami az úri hintó volt, és akkor még volt egy ilyen kis könnyű bricska, és akkor ott voltak a csűrben a hintók, és akkor abban tanyáztunk mi gyerekek, az összes, de hát ezt teljesen használni lehetett, szóval jó állapotban volt még sokáig, és hát ezzel jöttek ki mindig elénk az állomásra, amit mi nagyon élveztünk, hogy hát bennünket ott várt a - nem parádés kocsis, de mindenesetre a hintó ott volt. Éppen most találkoztam Canadában a Magyar Miklós bácsival, ő abból a Magyar családból származott, a Magyar Juliskának rokona volt, akit elvett a Miklós bácsi. És ő mondta, hogy mindig engem fogadtak meg a tekintetes asszonyék - mondta nagy tisztelettel, nagy kedvességgel. És amikor meglátogattam őket, azt mondta a felesége, hogy hát ezt nem hittem volna, hogy eljön hozzánk, a mi szerény otthonunkba, pedig olyan aranyosak voltak, olyan helyesek, és olyan okos az a Miklós bácsi, hogy élvezet vele beszélni. Szóval, aztán amikor nem tudom, volt, hogy postára kellett valamit vinni, hát persze, mindenki ismert ott bennünket, úgyhogy a mozdonyvezető is, és hát miután végigment a vonat ott a töltéseken, látták, hogy ha ki akartunk vinni valamit a vonathoz, és mentünk a hintóval, hát képes volt lassabban hajtani a mozdonyvezető, hogy kiérjünk, és mi nagy boldogsággal kiértünk oda a vonathoz. Szóval, csak ilyen kis gyerekes dolgok voltak, ezek tették színessé és érdekessé az életünket. Átmenni Ózdra, akkor felborultunk a hintóval, és bele a nagy sárba, oldalt leestünk, hát szegény Olga meg is rántotta kicsit a bokáját. Most csak úgy összevissza emlékezem, ez nem... Persze, hát nem kell mind. Nagyon beépültek, igen. Persze, ezek a kis falusi élmények, mondjuk úgy, olyan gyerekesnek hangzanak, de ezek olyan nyomot hagynak egy gyermek lelkében, és annyira megmaradnak, hogy én azt hiszem, hogy mindezek az alakok úgy belém épültek, hogy később csak úgy elő tudtam szedni, amikor a színészetben arról volt szó, hogy egy parasztlányt kell alakítani, vagy egy udvarháznak a fiatal kisasszonyát, vagy egy - akkor még nem jutottam olyan szerephez, hogy nagynénit kellett volna alakítani, de ma nagyon jól el tudnám játszani a Jolán nénit vagy az Erzsi nénit, mert teljesen előttem van, ahogy jártak, ahogy bekötötte a fejét a Jolán néni, és ahogy beszélt, és csinált holmit, és aztán a falusi emberek is minden mozdulatukkal, minden mondatukkal, nagyon érdekes volt. És szerintem minden beépítődik az emberbe úgy, hogy nem lehet szétválasztani, egy ember a múltja nélkül nem ér semmit. Akinek nincs múltja, annak nincs se jelene, se jövője, én úgy gondolom. Mert lehetetlen szétválasztani. Én nem volnék én a családom nélkül és a backgroundom nélkül. Nem tagadhatom le azt, ami voltam, én a hátterem nélkül, én ebbe az úri Magyarországba születtem, amikor az így volt berendezve. Volt egy nemesi osztály, volt egy középosztály, volt egy államhivatal-osztály, volt egy katonatiszti osztály és volt egy szegényebb réteg. És én egész életemben utáltam, amikor a parasztokat annyira, és lenézték, de én nem tapasztaltam, én az én családomban ilyet sose tapasztaltam, és aztán szegényeket annyira sajnáltam, amikor a paraszt szóban sértést éreztek, mert az, szerintem, egy kifejezés volt a földművesre. Annak az volt a neve, hogy paraszt. Csak később adtak neki egy csúnya mellékízt. Nem mondom, lehettek olyan földesurak, vagy lehettek olyan dzsentrik, akik ezt rosszul használták, kihasználták őket vagy valami, de hát nem az én családomból volt hál' Istennek. Úgyhogy énbennem ez sose volt, és azt hiszem, hogy végig az egész életemben is, én nagyon szívesen barátkoztam az én osztályomnál alacsonyabb származásúakkal is, és azt hiszem, sosem érezték bennem azt, hogy különbséget tettem volna. Talán éppen azért is szerettek, mert annyira érezték, hogy közülük való vagyok. Jaj, van egy gyönyörű levelem Búzás Bálinttól, amit szintén be akarok tenni a könyvbe is, meg nektek is el akarok olvasni, amelyben... Szóval, nagyon szépek voltak ezek a nyaralások, de hát minden jónak egyszer vége kell, legyen, és el kellett onnan jönni, mert kezdődtek az iskolák, kezdődött az iskola, sok sírás-rívás volt, nem is a mi részünkről annyira, hanem a nagynénik részéről, akik nagyon élvezték ezt a két hónapot a sok gyerekzsivajjal és színességgel, és akkor gondolták, hogy megint egyedül maradnak ottan, néztek utánunk nagy fájó szemekkel, meg a kutyák is, a Bundás meg a Pajtás, akiket imádtunk persze, az egy olyan különleges kutya volt a Bundás, az állandóan egész éjjel le s föl sétált, mert annyira vigyázott az egész udvarra. És akkor jött, nagyon korán kellett mindig felkelni, emlékszem, talán éjjel 3-kor, és akkor mosakodni meg minden, nem szerettük végképp, mikor el kellett utazni, és akkor jött a hintó megint, és akkor kivitt bennünket az állomásra, hát aztán a vonaton lassan magunkhoz tértünk, és megérkeztünk Budapestre. Az Édesapám persze csodálatosan bezárt mindent, mert ő egy olyan nagy zárós volt, és amíg azt mind kinyitottuk az ajtókat, de hát mi már elemünkben voltunk, mert mi már akkor ott mind játszottunk újra ugyanabban a házban, ez egy óriási nagy "U" alakú ház volt, és ugyanabban a házban laktak a földszinten mélyen bent a Puskásék. Az a híres Puskás, aki olyan nagy futballista volt. És már ott is futballoztak, ottan az udvaron.

Tanulmányait 1921-ben Budapesti Gárdonyi Géza elemi népiskolában Horthy Miklós /ma Bartók Béla/ út 27-ben kezdte, majd a miskolci Tóth Pál Leánygimnásiumban, később a budapesti O.N.E. Veres Pálné Leánygimnásiumban /O.N.E. = Országos Nőképző Egyesület/ végezte, és itt érettségizett 1933-ban, kitűnő eredménnyel. 1932 tavaszán, Lágymányosi Református Színkör, VII.-es gimnazista korában.

Azonnal fölvették a Színiakadémiára.

Szülei ellenezték, hogy színésznő legyen?
- Édesapám nagyon szerette a színházat, s már gyermekkoromban elvitt előadásokra, s nővérem is nagy színházrajongó volt. Először a Testnevelési Főiskolára akartam menni.
Jó tornász voltam, s arra vágytam, hogy olimpián eljátsszák miattam a magyar himnuszt.
Hetedikes gimnazista koromban álltam elő azzal a kéréssel, hogy színész lehessek. Különösen édesanyám családja ellenezte a dolgot, de édesapám bízott bennem, hogy kiváló leszek ezen a pályán is. Legnagyobb bánatomra sohase láthatott színpadon, mert még csak az előkészítőre jártam az Akadémiára, amikor meghalt."
Ki volt a kedvenc színésze?
- Nővérem is, én is Ódry Árpádért rajongtunk, s természetesen Bayor Gizit is istenítettük.
A Színművészeti Akadémián Ódry Árpád lett az igazgatója, és tanította is.
- Ódrynak köszönhetem, hogy belém plántálta a magyar vers iránti szeretetet. Hogy verset mondtam, az mindig nagy segítséget jelentett. Elsősorban lelkileg: hiszen a költő gondolatait tolmácsolni önmagában is csodálatos élmény. De másik két tanárom is kiváló volt. Kiss Ferenc a Nemzeti színházi játékstílust hozta, míg Góth Sándor a könnyebb, természetesebb viselkedésre tanított bennünket.
(Gajdó Tamás riportja az 1990. december 17-én megjelent Pedagógusok Lapjában)

Néhány vizsgaelőadás:

Melinda - Katona József: Bánk bán
Dorina - Moliere: Tartuffe
mostohalány - Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt
- R. Besier: Ahol tilos a szerelem

1936-tól a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, majd rendes tagja.

Gajdó Tamás interjújának következő része:
Az Akadémia után rögtön ösztöndíjas lett:
- Korábban, Tamás!
- Óriási kitüntetés volt! A Nemzeti Színházba a legkiválóbb növendékeket szerződtették. Ódry Árpád behívatott, amikor végeztem, és azt mondta: "Nézze, tudom, hogy a magánszínházak sokkal csábítóbb ajánlatokat tesznek, de magának a Nemzeti Színházban van a helye."
S tényleg nagyon jól beilleszkedtem a társulatba. Jászai Marihoz hasonlóan én is szentnek éreztem a színházat. Amikor beléptem a kiskapun, daloltam a boldogságtól.

A Nemzeti Színház tekintélyes és nagy múltú együttesébe hogyan illeszkedett be a fiatal Szeleczky Zita?
- Természetes, hogy csodálat és rajongás övezte az idősebb színészeket. Én már akadémista-koromban is bejártam a próbákra, és néztem a "nagyokat". Különösen Bayor Gizi volt hozzám nagyon kedves és jó.
Engem akkoriban az ő utódjának tartottak, mégis mindig szívből jövő instrukciókat adott. Egész életemben emlékeztem rá. Nagy művész és nagy egyéniség volt.

1939/??/-ben elnyeri a Farkas-Ratkó-gyűrűt /1848-as honvédtiszti házaspár alapította!/, amit a Társulat tagjai évente egy alkalommal titkosan szavaznak meg, a színháznál lévő fiatal művészek közül évente egyet, akit erre legérdemesebbnek tartanak.

1940-ben férjhez megy Haltenberger Gyulához. A házasság nem volt hosszú életű.
Néhány jelentősebb színházi szerepe a Nemzeti Színházban:

Titánia - Shakespeare: Szentivánéji álom
Júlia - Shakespeare: Rómeó és Júlia
Sata - Németh László: Villámfénynél
Anna - Niccodemi: Hajnalban, délben, este
Tóth Mari - Mikszáth-Harsányi: A Noszty fiú esete Tóth Marival
Solvejg - Ibsen: Peer Gynt
Ledér - Vörösmarty: Csongor és Tünde


Ahogy Ő látta

A Nemzeti Színháztól váratlanul távozott az 1940/41-es évad végén. Mi volt az előzménye ennek a gyors döntésnek?
- Nemzeti Színház németországi vendégszereplésre készült, többek között a Csongor és Tünde című darabbal. Először nekem szánták Tünde szerepét, de Szörényi Éva kapta meg.
Én Ledért játszottam, s nagyon megszerettem ezt a szerepet. A németországi turné előtt Németh Antal közölte velem, hogy Tündét kell játszanom. Nem akartam Ledér szerepéről lemondani, amelyben nagy sikerem volt, és a kritikának is tetszett. Megmakacsoltam magam. Később tudtam meg Magyar Bálinttól, hogy előttem már Bayor Gizi is visszautasította a szerepet s az utazást. Nem is gondoltam, hogy akkora bonyodalom lesz belőle. Támadtak a sajtóban, hogy nem akarok a baráti Németországban fellépni. A Színészkamara fegyelmi bizottsága elé idéztek. Az eltiltást feddésre enyhítették, de Németh Antal elengedett.
/Gajdó Tamás-interjú a Pedagógusok Lapjában 1990. december 10./


1942-től a Madách Színház tagja.
Néhány jelentősebb szerepe:

Boróka - Tamási Áron: Vitéz Lélek
Anna - Rössner: I. Anna és III. Károly
Kismadár - Tamási Áron: Énekesmadár
Rebeka - Ibsen: Rosmersholm
Orvosnő - Cronin: Nevet az Isten
Veronka - Babay József: Furulyaszó
Sylvia - ??


1944-ben az Operettszínházhoz szerződik:
Lebstück Mária-Szilágyi László: Mária főhadnagy (265 előadás!)

1944 július: ismét szerződteti a Nemzeti Színház:
Annuska - Gárdonyi Géza: Annuska
Peleskei nótárius, Feltámadás??

Ahogy Ő látta

- Még elsőéves akadémiai növendék voltam, amikor elvittek egy filmfőszerepre. Ódry Árpád nagyon nem szerette a filmet, ezért behívatott az irodába és közölte: "Maga is a sátán szolgálatába állt." Látta rajtam, hogy mennyire szeretném eljátszani a szerepet, ezért azt mondta: "Megengedem, de azzal a feltétellel, hogy visszajön, és elvégzi az Akadémiát." Én ezt megígértem, vissza is mentem, és elvégeztem az Akadémiát." (A Sátán szolgálatában? 168 óra, Hegyi Imrének adott interjú)

1944. december 10-én játszik utoljára Magyarországon /Gárdonyi Géza: Annuska/, másnap testvérével Kőszegszerdahelyre utazik a családhoz. Az országot 1945. március közepén hagyja el.

"- Hát, tudja, hogy milyen volt akkor a helyzet. Jöttek az oroszok, és rettenetes dolgok történtek. Nyugat-Magyarországon vártuk, hogy még visszatérhetünk, és csak az utolsó pillanatban menekültünk, amikor az oroszok már ott voltak mögöttünk. Alig-alig bírtunk bekerülni a sorba, mert sok ezernyi menekülő hömpölygött ott. Már nem volt benzin, nem volt olaj, hogy betegyük a kocsiba. A sors azonban kegyes lett hozzánk, a jó Isten megsegített. Két katona bejött annak háznak az udvarába, ahol éppen tartózkodtunk, és megkérdezte, hogy itt osztanak-e kávét. Aztán máris felismertek: Jaj, hát ez a Szeleczky Zita művésznő! És nagyon elkezdtek örülni. Megkérdezték: Miért nem tetszik menekülni? Mondom: Mennénk mi, de nincs semmi, se benzin, se olaj. Ó, ne tessék félni - mondták -, mi egy repülőosztaggal vagyunk itt. Van két óriás tankkocsink, tele benzinnel... Ők adtak azután benzint, olajat, és ők dobták fel dolgainkat a nagy tankkocsikra.
Amikor azonban átmentünk a határon, a németek elvettek mindent, mert nekik is szükségük volt benzinre. Így veszett el az én nagy ládám, tele a frontról küldött gyönyörű katonalevelekkel... Soha nem felejtem el, pénteken, 13-án kezdtem el rettenetesen sírni. Akkor döbbentem rá, hogy vége az én addigi életemnek. Más éra következik, a napos oldalról az árnyékos oldalra kerültem." (Részlet a Hegyi Imrének adott interjújából)

1946-ig Ausztriában /Imst - Tirol/ él, gyakran mond magyar verseket a Bécsi Rádióban.

1946-48-ig Olaszországban /Genova/.

1945-46-ban, Pozsonyban és Németországban is vélik látni (forrás: peranyag)

1947-ben a Budapesti Népbíróság elfogató parancsot ad ki, és népellenes bűntettben 3-évi börtönre, továbbá politikai jogai gyakorlatának 10 évi felfüggesztésére, és bárhol feltalálható vagyonának elkobzására, mint mellékbüntetésre ítéli - távollétében.

1948-ban Argentínába /Buenos Aires/ költözik családjával. Nagy sikerű irodalmi, magyar nóta-népdal és operett-esteket tart, sokat szerepel az Argentin Rádióban /12 előadás a magyarságról - spanyol nyelven! /stb.

1948 augusztusában - egy heti felkészülési lehetőséggel - beugrik H. F. Karcin "A kis Ypszilon kisasszony" címszerepébe /németül!/ a Buenos Aires-i Német Színházban

1950 májusában Niccodemi: "Hajnalban, délben, este" /Szilassy Lászlóval/ Ez évben - Diana Toldy néven, spanyol nyelven - készül el a "Vivir un instante" című argentin film, melyben a második női főszerepét, Vilmát, a szép, magyar emigráns hegedűművészt alakítja.("...Clark Gable volt a partnerem. Nagyon hálás szerepet játszottam. Úgy látszott, üstökösszerű karrier vár rám, de aztán ott is elértek az intrikák..." - Szeleczky Zita nyilatkozza a Hegyi Imrének adott interjújában. Ez egyébként a korabeli újságcikkekben több helyütt, és alkalommal megtalálható!)

1951: az Argentínai Magyar Nemzeti Színház alapító igazgatója, rendezője és aktív szereplője

Bókay János: "Ragaszkodom a szerelemhez" - vígjáték, 1951. november 10-én
Főbb szerepekben: Komáromy Andor, Szeleczky Zita, Németh Thyra

Madách Imre: "Az ember tragédiája" - színmű 1952. január 19-én
Főbb szerepekben: Éva: Szeleczky Zita, Ádám: Komáromy Andor, Lucifer: Permetey Kornél
/Szeleczky Zita írása: Színpadtechnika vagy irodalom - egy irodalmi est margójára./

Katona József: "Bánk bán" - történelmi dráma - 1952. április 19-én. Évadnyitó előadás.
Főbb szerepekben: II. Endre: Kalotay László, Gertrudis: Németh Thyra, Ottó: Dombay Jenő,
Bánk bán: Komáromy Andor, Melinda: Szeleczky Zita Petur bán: Erős Péter, Biberach: Permetey Kornél.

Bónyi Adorján: "Egy kis senki" - vígjáték - 1952. május 24-én
A színház új bonvivánjának, Pálóczy Lászlónak első fellépése.
Főbb szerepekben: Komáromy Andor, Szeleczky Zita, Pálóczy László, Végszendrődy Sarolta, Németh Thyra,
Balogh Erzsébet, Horváth Éva, Kalotay László és mások.

R. Besier: "Ahol tilos a szerelem" - vígjáték - 1952. május 24-én
Főbb szereplők: Szeleczky Zita, Németh Thyra, Pálóczy László, Komáromy Andor

"Tavasz a télben" - nagy zenés tarka est - 1952. augusztus 2-án

Prózai és zenés egyfelvonásosok, vidám konferansziék, tréfák, cigányjelenet, tánc- és énekszámok.
Magyar nóták, humor és ...sok nevetés...

"Tavasz a télben" - Nagy zenés tarka est, ezen belül:
Tüdős Klára összeállítása: "Gyöngykaláris" /magyar népdalokból összeállított falusi életkép/

Harsányi Zsolt: "XIV. Renée" - zenés-táncos vígjáték - 1952. október 4-én
Főbb szerepekben: Szeleczky Zita, Németh Thyra, Komáromy Andor, Permetey Kornél, Járay Jenő,
Puky Mária, Dombay Jenő

Ibsen: "Rosmersholm" - színmű - 1952. november 22-én, majd évadzáró előadásként december 1-jén

Hivatásának tartja a magyarságtudat erősítését: a legeldugottabb, kicsiny, 60 személyes magyar házakban éppúgy fellép, mint az óriási létszámú magyar kolóniák nagy színházaiban. Bárhová megy a nagyvilágban, először "Balassától napjainkig" című szavalóestjével kezd.

"ÉN ÚGY ÉRZEM, HOGY AZ ISTEN MINDNYÁJUNKAT - akik itt vagyunk, és szabadon élünk - VALAMI CÉLLAL RENDELT IDE. Mindenki, a tudása és tehetsége szerint kell, hogy szolgálja a magyarügyet. Én tengereken, világrészeken át magammal hoztam a mi magyar költőink lelkét... a nevetést a sírást - az önmarcangolást és megbékélést... a jaj-szót, a bekövetkezett sötét jövőnek előre vetett árnyékát, mely mögül a napfény - a reménység igyekszik előretörni... Majd jövök mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára - ma pedig fájó... elérhetetlen álom...
/Hungarian Information Bulletin: HIRADÓ Z. F. E./

1951-52 - Brazíliai turné Sao Paulo, Rio de Janeiro
1952. május 16-án Buenos Airesben, a Deutsche Kammerspiele-ben:
Paul Hedvig: "Der Triczk des Marcell Andernachi" női főszerepe /németül!/

1952. június 28-án Buenos Airesben: R. Besier: "Ahol tilos a szerelem"

1953: Vissza-visszatérően megjelent a neve német színlapokon, 1953. október 9-én például a "Dreimál Éva"
/Háromszor Éva/ vígjáték előadása alkalmával így írt róla az egyik kritikus:
"Jólesett látni ezt az Isten áldotta magyar művészi tehetséget, aki finom művészetével, természetességével, fölényes tudásával meghódítja a közönséget. Ahogy egy pillanat alatta modern, szemüveges "intellektüel" "Már"-ról a démonos, unott nagyvilági nővé: "Ritá"-vá válik, s a démonból buta lánnyá: "Margarithen"-né, ahogy az arc és szemkifejezésben, hangban és mozgásban bemutatja a különböző figurákat, az maga a tiszta művészet. Hogy szép, hogy kiejtése és beszédtechnikája német nyelvben is elsőrangú és gyönyörű ruhákat hord, - mind csak ráadás.
S közben onnan - ahonnan nem is várta - meglepő elismerést kap: a Deutsche Kammerspiele német nyelvű társulat igazgató-rendezőnek hívta meg. /Ábel Péter: Zitából Rozika - Szeleczky Zita két élete/

KANADA
1954. / / novembertől hathónapos kanadai turné.
1954. december 2-án: Torontó
"A munkanap dacára nagyszámú közönség lelkes szeretettel üdvözölte a magyar emigráció kedvencét, a szíve-lelkéig nagy magyar művésznőt. Szűnni nem akaró tapsvihar fogadta, és mikor befejezte előadását - mely nagyon sokáig felejthetetlen lesz mindannyiunk számára - tapsorkán búcsúztatta a legközelebbi viszontlátásig.
Az idő - legnagyobb ellenségünk - szinte semmit se változtatott rajta... Mintha a 12 évvel ezelőtti filmből lépett volna ki éppen, üdén, fiatalon, aranyosan. Ma is a régi bájos, törékeny "Üdvöske", akiért még nem is olyan régen - alig tíz esztendeje - vörösre tapsolták tenyerüket a Városi Színház honvéd sebesültjei."
/1954. december, ismeretlen újság, aláírás nélkül/
1954. december 19-én: Brantfordi Magyar Otthon: "Tavasz a Télben"
1955. január 9-én: Welland: Magyar Önképzőkör
1955. január 22-én: Hamilton: Róm. Kath. Hall

Torontó előtt:
Édes jelentnek voltunk tanúi a legutóbbi kanadai utunk alatt. - A sok fellépéstől és rádió-hangfelvételtől kimerült Szeleczky Zitától -, aki az autó hátsó ülésén kedvenc fókabundájába burkolózva szunyókált - megkérdezte útitársunk Torontó előtt, hogy tulajdonképpen hová vigye Őt? Mire Zitácska a világ legtermészetesebb hangján feleli: "Magyarországra."
/Hungarian Information Bulletin HIRADÓ 1954. december 1-15-ig/

1955. január 15-én: Torontó: "Tavasz a télben"
1955. január 21-én: London magyarsága rend.: "Tavasz a télben" /Gyöngyszemek, Magyar Rozika, Szellők szárnyán/
1955. február 27-én: Montreal: "Tavasz a télben"
1955. március 10. /előtt valamivel.../ Montreal

/A Kanadai Magyarságban /FIGYELŐ/ írja 1955. március 26-án/ :
...Magyar asszonyi lelkének sok-sok finom színes szállal átszőtt ösztönös megérzésével a magyar költészet klasszikusait szólaltatta meg, hogy azok időtálló, örök igazságot hirdető szavaival szóljon hozzád, hozzám - mindannyiunkhoz. S kristályosan kitisztult előadó-művészete káprázatos színárnyalataival, varázslatosan megnyerő egyéniségének kifogyhatatlan kedvességével és melegségével szinte csodát művelt. Aki hallgathatta, gazdag élményeket vitt magával, aki elmulasztotta, pótolhatatlan veszteséget könyvelhetett el, s akik további körútja során még láthatják és hallgathatják - irigylésre méltók.
Választékos összeállításában a magyar történelmet vonultatta el előttünk úgy, ahogy azt a költőink látták, élték, érezték... Szeleczky Zita szavain, könnyein és mosolyán keresztül hit, hazaszeretet, erő, bánat és humor zengett költőink lantján Balassától napjainkig. S a hétköznapok gyötrő gondjai között a testvérharcokban vergődők kusza soraiban, ütött sebek lázában, mint békeangyal kifogta a pusztító erejű szeleket a vitorlákból, s a magyar szellem fényes fáklyájával világította meg a végtelennek tartó utakat.
Ünnep volt ez a nap. A magyar költészet, a tanító, a feddő, a biztató, a derűosztó magyar vers ünnepe. Ünneppé tette ezt az a szeretet, az a szolgálni akarás, amellyel Szeleczky Zita munkája a világgá szórta hazátlan magyarok lelkét.
El kellene mennie a világ minden tájára, ahol magyar vér csörgedez az erekben, hogy Isten áldotta ragyogó tehetségével, kifinomult lelkének gyógyító melegével tanítgassa, hirdesse biztatón Remenyik Sándor megszívlelésre méltó szavait:
"Legyen az erdő akármily setét,
Csak el ne engedjük egymás kezét,
Kitett anyátlan árvák: magyarok!"
1956
_spanyolul_
Mensaje a las Mujeres Argentinas y a las Mujeres del Mundo
1956
1956 - Szeleczky Zita üzenete magyar nyelven

Üzenet az Argentin Nőkhöz
és a Világ Asszonyaihoz

Már több mint három hete, hogy az én szeretett hazám, Magyarország, egy kegyetlen ellenség ellen harcol: az orosz megszállás ellen. Egy kicsiny nép, fegyverek nélkül, a Szovjetunió hatalmas katonai ereje ellen. Egy nép példa nélküli hősiessége, melynek vannak eszméi, és képes ezekért meghalni. A lobogó magyar zászló ebben a pillanatban a világ minden országa számára a szabadság szimbóluma. Ez alatt a hosszú huszonnégy nap alatt hányszor érkezetek a hírek, hogy a magyar hazafiak ellenállását elnyomták. Sohasem volt igaz. És most sem az. Magyarország folytatja kétségbeesett küzdelmét, mert nem tud tovább élni az embertelen körülmények között, amit az orosz megszállás, a kommunista kormányzat és ügynökei, a titkosrendőrség tagjai, a magyar nép legkegyetlenebb kínzói rákényszeríttettek. Az ellenállás elnyomásáról szóló hírek hazugságok, hogy ilyen módon győzzék meg a Nyugatot és az ENSZ-t, hogy a magyar nép elvesztette ügyét, és már nem érdemes katonai segítséget küldeni neki. Mialatt pedig a magyar hazafiak harcolnak és reménykednek... reménykednek a szabad országok segítségében... Jönnek a kétségbeesett kiáltások: "Segítsetek, küldjetek nekünk muníciót, már nem bírjuk tovább, harcolnak asszonyaink, gyerekeink. Segítség, segítség; segítsetek!". . . És a Nyugat hallgat. Az egész tisztességes világ szeretne Magyarország segítségére sietni, de semelyik sem képes lépni. Megbénítja őket az ENSZ! Eközben, huszonnégy napon át folyamatosan ömlött a magyar vér. Oly bőségesen ömlött, amennyire itt el sem tudjuk képzelni. Akik nem halnak meg a harcban, agyon fogják lőni. A gyilkos Kádár bíróságokat hoz létre, ahol titkos perben tanúk nélkül tudják elítélni a vádlottakat, és a kivégzéseket huszonnégy órán belül végrehajtják. Bizony elég lesz, ha valaki így szól: "Ez az ember a kommunista rendszer ellen harcolt", hogy meghaljon. És ezt fogják mondani minden népek, mert éppen ki nem kelt fel a kommunista rendszer ellen Magyarországon, ez annyira csodálatos volt, hogy az egész nép összefogott, teljesen egységesen, a halálig: a munkások, a bányászok, a hadsereg, a középosztály, a magyar nemesség, férfiak, nők és gyerekek... Egy teljes nép! Bátorságával és erőfeszítésével, halálával bizonyítékát adta a kommunizmus kegyetlenségének...
Ilyenképpen elvekkel és eszközökkel meg fogják gyilkolni az egész magyar népet. Ellenkezőleg, a kommunista internacionálénak nem számít a magyar vér. Egy nép, mely képes meghalni Istenért, a Szabadságért és Igazságért, mindig is gyűlölt lesz a szovjet internacionalizmusnak. "A magyarkérdés szállítás kérdése", mondta Sztálin, és ha a világ nem lép közbe, népünket nyilvánvalóan Oroszországba fogják deportálni, ahol élelem nélkül és borzalmas körülmények között kell majd dolgozni, míg meg nem halnak. Minden magyar család siratja a szeretett embereket; jön a kemény tél, a nép már tizenkét éve rosszul van táplálva, szűkölködik ruhákban - harcok, agyonlövések, éhség, hideg, deportálások, kínzások, szűkölködés és reménytelenség, és egy keserű kiábrándulás: mialatt ők az egész világért harcolnak, a szabad népek, bár fel vannak fegyverkezve, hagyják őket segítség nélkül meghalni; hagyják hogy legyilkolják őket... És a Nyugat, az Egyesült Nemzetek és a NATO hadserege Nyugat-Európában képesek hidegvérrel nézni, hogy egy nemzet a halál felé vezető útra lép. Egy nemzet, mely magától feláldozta magát, hogy megmutassa az egész világnak, milyen is a "kommunista paradicsom" a valóságban. Az lenne a minimum, hogy az egész világ fegyveresen megsegítse Magyarországot. Legalább! És még legyen hálás, hogy a háború a világ legkegyetlenebb ellenségével nem a saját országaikban zajlik, hanem magyar földön, melyet történelme során annyi alkalommal öntözött a "magyar" vér!
És mit csinál az ENSZ? Magyarország érdekében nem egyesültek olyan sürgősen, mint a közel-keleti konfliktus miatt. Mindazonáltal ott különböző, erősen felfegyverzett nemzetek harcoltak. Miattuk azonnal elhatározták magukat, és ENSZ-rendfenntartó csapatokat küldtek. Magyarországra miért nem? Számunkra csupán bájos szavaik vannak, mialatt mi teljesen elvérzünk! Vagy azért van ez, mert a mi vérünk nem olyan értékes, mint az olaj? A magyar vér nem az egész világ vére? A mi könnyeink nem az emberiség könnyei? Miért nem kapunk katonai segítséget? A mi vérünket használta fel Anglia, hogy fellépjen Egyiptomban, és a hős magyar hazafiak harca és éhsége kiváló választási propagandául szolgált az USA-ban! Magyarországot feláldozták, hidegen mérlegelték, odavetették külföldi érdekek miatt.
Ha az ENSZ nem lenne, Magyarország ebben a percben már szabad lenne, mert az egész világ tisztességes és nemes érzésű országai már a segítségére siettek volna. Milyen célból létezik az ENSZ, ha nem tudja elfogadtatni határozatát? Az ENSZ határozata az volt, hogy a szovjet csapatoknak haza kell térniük Magyarországról. Ha az ENSZ-nek nincs erkölcsi ereje a SZU-val szemben, akkor végül is milyen oka van a létezésének? Kellene, hogy legyen bátorsága azt mondani: "Kudarcot vallottunk, feloszlunk; hogy az országok, melyek meg szeretnék segíteni Magyarországot, legyenek szabadok, úgy cselekedhessenek, ahogy akarnak." Miért létezik az ENSZ, ha meg tudja magát védeni egy ország, melyet saját véleménye és határozata szerint is meg kell védeni? Ha nem tudja megakadályozni Oroszországot, hogy önkénteseket küldjön a Közel-Keletre, milyen joggal akadályozzák más országok önkénteseit, melyek a magyarok megsegítésére mennek? Úgy tűnik, hogy az ENSZ egyedül csak arra szolgál, hogy biztosítsa a Szovjetuniót, mely nyugodtan folytathatja kegyetlen politikáját Magyarországon, mivel az ENSZ megbénítja az összes országot. Ez az igazság? És hogyan tárgyalhat az ENSZ a bábelnökkel, a gyilkos Kádárral, mikor ezt a gyilkost maga a magyar nép - ezer és ezer tanktól elnyomva, legyilkolva, éhezve, szenvedve a hidegtől, haldokolva - nem fogadja el? És az ENSZ a szabad világban elfogadja?
Mi történt az ENSZ-szel? Néhány nappal ezelőtt egy túlnyomó többség úgy döntött, hogy az oroszoknak haza kell térniük Magyarországról. És ma egy bábbal tárgyalnak, mely tömegesen gyilkolja le a magyar népet.
A magyar népen elkövetett tömeggyilkosság miatti felelősség egyformán hárul az ENSZ-re és Moszkvára. Mindketten egyformán gyilkosok - a különbség egyedül a gyilkosság elkövetésének formájában létezik.
Én nem hiszem, hogy nem tud segíteni Magyarországon, hacsak nem is akar segíteni neki. És ebben az esetben nincs joga létezni!
Én tiltakozom az ENSZ gyengesége és tehetetlensége ellen. Tiltakozásul éhségsztrájkba kezdek, és kérem az összes magyar nőt a világon, hogy csatlakozzanak hozzám ezen cél érdekében. Meglátjuk majd, hogy az ENSZ és a világ lelkiismerete minket is hagy-e meghalni, ahogy hagyták meghalni a magyarokat Magyarországon. Folytassuk a sztrájkot, amíg el nem érjük a következő pontokat:

1. Ha az ENSZ nem tudja megakadályozni Oroszországot, hogy önkénteseit a Közel-Keletre küldje, ne akadályozza a többi országot sem, hogy önkénteseiket Magyarország megsegítésére küldjék.

2. Követeljük a rendfenntartó erők azonnali küldését hazánkba, hogy megakadályozzák népünk lemészárlását és deportálását.

3. Egy nemzetközi küldöttséget, mely ellenőrzi, hogy a magyar népnek küldött segítség ténylegesen az éhező és szükséget szenvedő néphez érkezik.

4. Ne fogadják el, és ne folytassanak tárgyalásokat a gyilkos Kádárral, kit a magyar nép sohasem fog elismerni.

5. A deportáltak azonnali visszaküldését.

Argentin asszonyok és az egész világ asszonyai, akik akkora jóakarattal jöttek a segítségünkre, az önök segítségét kérjük. Annyi alkalommal kérdeztek minket, milyen formában tudnának segíteni. Most van itt Magyarország megmentésének pillanata! Fel fogom olvasni önöknek a röplap szövegét mely a harc huszonkettedik napján terjed Budapest utcáin:
"Magyarok: ne dolgozzatok az ország megszállóinak uralma alatt! Osszuk be készleteinket és segítsük egymást. Mutassuk meg, hogy a nehéz órákban egységesek vagyunk. A mi szabadságunk, a mi tisztességünk forog kockán. A világ szemei rajtunk vannak. Nem fogunk visszavonulni." A magyar ifjúság folytatja a harcot.
Három hét után; éhezve, szenvedve a hidegtől, így képesek beszélni. Csodálatos nép! Szeretett népem! Csodállak... szeretlek... kétségbeesetten szeretlek egészen a halálomig. Az életemet adnám, csak képes lennék megmenteni téged. Magyar vagyok és nem tudom elfelejteni a népemet, nem tudom. Nem akarom azt mondani, hogy minden elveszett. Mikor a férfiak azt mondják, hogy elérkezett a vég, nekünk, asszonyoknak kell tartani az erőt a cselekvésre. Működjenek együtt velem. Ha szimpatizálnak a harcunkkal, küldjék leveleiket és távirataikat (egyénileg vagy egyesületeiken keresztül) az ENSZ-hez, New Yorkba, az Argentin Köztársaság képviselőjéhez, Sr. Aníbal Olivieri altengernagyhoz, aki oly csodálatosan védelmezte Magyarország ügyét az ENSZ ülésein (vagy saját hazájuk képviselőjéhez), követelve Magyarország számara ugyanazokat a pontokat, melyeket magunknak kitűztünk.
Sírva kérem önöket: Segítsenek megmenteni Magyarországot! Ne, ne hagyják a levelet holnapra: ragadjanak papírt és ceruzát most. Ne mondják, hogy leveleiknek nem lesz ereje, hogy nem tudják majd befolyásolni az ENSZ-