Szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a
kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét.
Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve
figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami
bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben,
alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel
teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen
lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget,
keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni
bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden
pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban
s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem
őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét,
ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet
az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem
a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a
sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a
nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.