Kisvasút a hansági tõzegkitermelés szolgálatában

A II. világháború után megnõtt a kereslet a kiváló fizikai és kémiai tulajdonságú hansági tõzeg iránt. A hajdani Király-tó helyén még kitermelésre alkalmas vastagságban állt rendelkezésre. A kitermelést kézi erõvel kezdték, de az igények növekedése az 1960-as évek végén az eszközrendszer modernizálását kívánta meg. Megjelentek a kotrógépek és megépítették a 600 mm-es nyomtávú, gépi vontatásra alapozott 1,5-2 km hosszú vasutat.

A két szerelvény MD40-es mozdonyokkal gyorsan forgolódott a bánya és a Király-tói lápsziget között, ahol a feldolgozás elõtt több hónapig szárították a tõzeget. Sietni kellett, mert csak a nyári-kora õszi vízállás esetén bírta meg a laza tõzeg-ágyazat a vasúti pályát és a kotrógépeket.

Az 1980-as évek második felében ennek a vasútnak a szerepét is átvették a beton táblákból készült úton közlekedõ teherautók.

A gazdasági vasút modernizálása során a felszabaduló kisebb súlyú sínek a messze környék ipari üzemeibe, termelõszövetkezeti istállókba, szérûskertekbe kerültek és még sokáig megfeleltek eredeti rendeltetésüknek.
Repülõvágány az égererdõben

A lovasszekerek által õsz-tavaszi idõszakban járhatatlan, tõzegtalajú égererdõkben nagy szolgálatot tett az ún. "repülõvágány". Az erdõk az év ezen idõszakában általában magas, felszínig emelkedõ talajvízzel voltak borítva, ezért a téli termelésû égerfát márciusig ki kellett hozni. Ehhez nyújtott nagy segítséget a 6-7 kg/fm súlyú sínekbõl a helyszínen, vagy vágánymezõként elõre elkészített vasúti pálya, amelynek 400 mm volt a nyomtávolsága. A pálya egyszerûségére utal, hogy legtöbbször a fakitermelések helyszínén nyert éger dorongra "slipper" szeggel rögzítették a síneket. Használtak vaslemezbõl készült papucsot is, amit állványcsavarral rögzítettek egy-egy igénytelen minõségû pallóhoz. Az így készült talpfával a vágánymezõket elõre el lehetett készíteni, és négy markos ember a vágásterületen arrébb tudta helyezni azokat. A saru segítségével a sínek találkozásánál pontos illesztést lehetett biztosítani.

A repülõvágány az arra alkalmas helyeken közvetlenül a gazdasági vasút mellé csatlakozott, az attól távolabbi részeken pedig vagy a folyók mellé, úsztatás céljából, vagy egy-egy lápszigetre vezetett, ahonnét már fogatos eszközzel el lehetett szállítani a fát.

A munkások kézi erõvel tolták a "kutyavagonokat", sokszor nyílt vízfelületeken, ahol talpfáról talpfára lépve rugaszkodtak neki a fél-egy köbméter rönkkel megrakott kocsiknak. Az egyenetlen, mocsaras terepen nagy ügyesség kellett a kocsik pályán tartásához.

Az 1970-es évek elején nagyarányú kavicsútépítések kezdõdtek az égererdõkben. Ekkor már a repülõvágány a korábbiaknál sokkal rövidebb utat tett meg a stabil utakig. Az útépítéssel egy idõben megjelentek a terepjáró, szálfavonszoló gépek és végleg átvették a "kutyázókocsik" szerepét.