"Mióta Balázs mesterrel összehozta a sors, Hanyistók egyre jobban rákényszerült, hogy jótevőjével megértesse magát, tudassa vele, ha éhes vagy szomjas, fázik, vagy álmos, és ekkor kiderült, hogy remekül tud beszélni – a maga módján… Ha például azt akarta Balázs mesterrel tudatni, hogy enni akar, akkor előbb halk, panaszos varcogással felhívta a figyelmet magára, majd lekuporodott, kezeit markolásszerű mozdulattal a szája elé tartotta, és morogva, csámcsogva csattogtatta a fogait, miközben kérlelőn nézett a szemével. Ha szomjas volt, akkor leborult a sárpadlóra, s nyelvével nyalogatva cuppogó hangokat hallatott. Ha álmos volt, Balázs mester pedig a tűzhelyen füstölt, kotyvasztott, és mindenféle üvegcséket rakott, úgyhogy sehová sem lehetett lefeküdni – akkor odaállt elébe, és szemeit hunyorgatva jelezte, hogy szeretne aludni. Ha a nádas tisztásain szárcsák kergetőztek csobogva és kiabálva, akkor ő ugyanúgy kiabált, mint azok, sőt kezeit összeverve még a csobogásukat is utánozta némileg; ha aztán egy-két nap múlva szárcsára éhezett, akkor elismételte hangjukat, összekapcsolva az evési mozdulatokkal. Amikor halhúst kívánt, akkor szemeit kiforgatta, nyakát megmerevítette, széles száját halszerűen kitátotta és nagyokat cuppantott, közbe-közbe morogva, csámcsogva, láthatatlan halat falatozva. Annyira ügyes volt a jelbeszédben, hogy pontosan ki tudta fejezni, csukát akar-e vagy pontyot, fiatal harcsát vagy tekergőző csíkhalat."

(részlet Tőke Péter: Hanyistók c. művéből)