2.-rész_Teleki Blanka grófnő – felrúgva a kor társadalmi szokásait – tudatosan vállalta a független nő szerepét és a közélet porondjára lépett. 1846-ban leánynevelő intézetet nyitott a fővárosban, ahol a márciusi ifjak egyik kiválósága, Vasváry Pál tanította lelkesen az ifjú hölgyeket magyar történelemre. Március 15-én a grófnő maga szavalta el tanítványainak a Nemzeti Dalt. Kolléganője, Lővei Klára pedig rendszeresen kivitte a lányokat a márciusi forradalmat követő népgyűlésekre a Nemzeti Múzeum kertjébe. A magyar szellemű oktatásért, forradalmi tartalmú könyvek és képek terjesztéséért, 1848-as politikusok rejtegetéséért 1851. május 13-án letartóztatták a grófnőt és Lővei Klárával együtt a kufsteini várba, a legszigorúbbnak számító „császártoronyba” zárták. Megalázó körülmények között tartották fogva, később Laibachba szállították, ahol cellájában a hőmérséklet a 10 Celsius fokot szinte sohasem haladta meg. A grófnő egészségi állapota teljesen megrendült. 1857-ben általános amnesztiával szabadult, de Magyarországon nem volt maradása, az osztrák titkosrendőrség állandóan zaklatta. Végül Németországba költözött, majd Párizsban, húgánál érte a halál 1862-ben. A haldokló összefüggéstelen szavai közül egyetlen szót lehetett tisztán kivenni: „Magyarország!” Temetésén a francia közélet kiválóságai is tiszteletüket tették, a magyar emigráció képviseletében pedig Irányi Dániel mondott emlékbeszédet.
A márciusi ifjak feleségeinek szerepéről több esetben maradtak fenn adatok. Petőfi hitvese, Szendrey Júlia szerepvállalásáról a férj naplójából értesülünk. A forradalmat megelőző „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt – írja a költő – bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Tudjuk, hogy míg március 13-án Petőfi a Nemzeti Dalt írta, Júlia a másik asztalnál nemzeti színű fejkötőt varrt magának. A kortársak később szemére vették az asszonynak, hogy nem óvta eléggé Petőfit a veszélytől, hanem tovább tüzelte annak amúgy is rendkívül szenvedélyes természetét. 1849 áprilisában Júlia egy politikai röpiratban arra szólította fel Magyarország hölgyeit, hogy küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.” Akkor még nem gondolta, hogy ő maga is ez utóbbi sorsra jut és a keserű lelki magány kíséri végig élete hátralévő évein. Petőfi eltűnése után végső kétségbeesésében már az öngyilkosság gondolata foglakoztatta, megírta búcsúlevelét ekkor még csak éppen másfél éves kisfiához. A kilátástalan helyzetből végül egy újabb házasságba menekült, de a boldogságot többé nem ismerte.