Február 3-án, pénteki napon van Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.

De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?

[…]

Aki hívő a Balázs-gyertyák fényébe térdepel, még ha arra kérné is Szent Balázs közbenjárását, szíve legmélyén, legvégül mégse a „közvetlen csodára” számít. Annál szinte többet és mélyebbet remél: a szent közbenjárását Istennél. Legvégül tehát Istenre bízza kérését magát is. Igen, aki a Balázs-áldást magára veszi, Isten végső irgalmába vetett bizalmának adja tanújelét. Nem szokás és nem is babona, hanem Isten irgalmába vetett végső, s nagyon is felnőtt bizalmunk megvallására szép alkalom hát a szent ünnepén az oltárrács elé térdelnünk.
A karácsonyolást, vagyis a téli ünnepkört két, kissé későbbi, de egymáshoz hasonló szokás zárja be: a balázsjárás és a gergelyjárás.

A középkori diákok védszentje Szent Balázs volt. Február 3-án az ifjúság processzióval emlékezett meg róla. Az énekkel kísért tisztelgő felvonulás aztán a XVII. század során, főleg a diákok és a tanítómesterek bizonytalan társadalmi helyzete miatt fokozatosan adománygyűjtéssé alakult át, amint legrégibb balázsjárási emlékünk, az 1650-ben feljegyzett vers első szakasza beszámol róla:
Ma van Szent Balázs napja,
Rígiektől nekunk szokas hadua,
Czegen diakoknak jarni,
Hazankent kerölni,
Asszonyoktol [keregetni].