Dibáczi Pál: Négy gyertya
Béke, Hit, Szeretet, Remény


Végtelen csöndben négy gyertyaláng lebegett,
egymás között mit beszéltek, hallani lehetett.

1. gyertya szólt csendesen:
BÉKE az én nevem.
Nekem égnem már fölösleges.
Hiszen nevemben hoznak
értelmetlen áldozatokat,
tesznek tönkre végleg sorsokat,
fehér galamb álarca alatt.
Elfogyott már a türelmem,
kár lenne már így léteznem.
Szellő lebbent, és a Béke lángja
egy utolsót rebbent.

2. gyertya szólt:
SZERETET az én nevem.
Legalábbis ilyen néven
ismernek még az emberek,
úgy vélem.
De szeretet helyett
inkább már csak szavak,
semmitmondón, üresen hangzanak.
Sok hazug, áltató gondolat önzést üzen,
köztük nem gondol rám szinte senki sem.
Nem kellek már, nem táplál senki sem.
Nem égek már, elég volt énnekem.

3. gyertyán a sor:
Én képviselem az emberek HITét.
De ők ezt elfelejtették.
Pedig már az ősidőktől,
a legeslegrégebbi őstől
mindig tudták: van Valaki, aki segít,
minden bajtól megszabadít,
és táplál, ellát örök Energiaként,
bölcsőtől egész’ a sírig.
De ezt elfelejtették.
Nem lobogok hát tovább –
ezzel kialudt a láng.

Ekkor a szobába toppant egy kisgyerek,
és arcán mosollyal
a negyedik gyertyához tipegett.
Így szól hozzá:
„Látom egyedül Te maradtál meg REMÉNY.”
És az égő negyedik gyertyával
a másik háromhoz lépegetve
életre kel a többi fény.
Az emberek szeméből a könny kicsordul,
mikor látják, mire képes a Remény.
Visszaadja az emberek Hitét,
rájönnek, létezik még Szeretet,
és élniük csak Békében lehet